Bombicz Judit: Tapsi új barátja

Gratulálunk, bekerültél a mesekönyvbe!

Végre leesett az idei, első hó. Az erdőben sokkal nehezebb volt az állatok élete. Kevesebb volt az élelem, és akinek nem volt meleg, téli vacka, az nagyon rosszul járhatott ilyen időben.

Tapsifüles, az erdei vadnyúl család legkisebb gyermeke volt, aki imádta a hóesést, a téli illatokat. Ezen a napon is kint játszott a fák alatt, a nagy hóban, amikor halk, csipogó hangot hallott. Körbejárta a hóembert, amit épített, de sehol nem látta a hang tulajdonosát. Azt hitte, csak képzelődött. Éppen elindult az üreg felé, ahol családjával élt, amikor újra meghallotta a fájdalommal teli hangot.
– Nem értem – gondolta. – Hallom, de sehol nem látom! Mi lehet ez?
A következő pillanatban ismét megszólalt az ismeretlen hang, és Tapsi azonnal követni kezdte. S lám, az egyik bokor alján meglátta ennek a hangnak a tulajdonosát, egy narancssárga mellényű madárkát, aki mozdulatlanul hevert a hóban.
Odament, óvatosan felemelte, s elindult vele hazafelé.
– Ne félj, kismadár! – dünnyögte neki. – Nem akarlak bántani! Hazaviszlek és a Mamám majd meggyógyít.
Sietősen kapkodta talpacskáit, mert érezhetően egyre hidegebb lett, ahogy kezdett leszállni az este. Otthon mindenki meglepetten nézte a félholt kismadarat, akinek a szárnyával volt baj. Nyúlmama azonnal egy megmelegített törölközőbe fektette, és a kemence mellé vitte, ahol a legmelegebb volt. A kismadár egy ideig mozdulatlanul feküdt, majd végre mocorogni kezdett. Felemelte kis fejecskéjét, s ijedten nézett a körülette álldogáló nyúl családra.
– Nem kell félned, kismadár! – szólt Nyúlmama. – Jó helyre kerültél, itt ellehetsz tavaszig!
A kis vörösbegy hálásan csipogott, majd mély, gyógyító álomba merült.
Ettől kezdve a madárka és Tapsifüles elválaszthatatlanok voltak. Ha Tapsi olvasott, Bögyike – mert ez volt a kismadár neve – a vállán ücsörgött. Amikor a család az asztalnál étkezett, a kismadár is saját kistányérkába kapta az ételt. Minden napjuk kellemesen telt, de lassacskán vége lett a télnek, s beköszöntött a szép tavasz. Tapsi napról napra szomorúbbá vált, hiszen tudta, útjára kell engednie Bögyikét, aki időközben szépen meggyógyult, és gyönyörűen trillázott az ablakpárkányon.
Nyúlpapa is észrevette Tapsifüles szomorúságát és rögtön tudta, mi a baj.
– Tapsikám, gyere csak! – hívta oda magához a fiát. – Tudom, nagyon bánt, hogy el kell engedned a barátodat, de ő nem ide tartozik. Visszavárja őt a családja! Te mit éreznél, ha soha többé nem lehetnél velünk?
– Nagyon szomorú lennék, Papa! – suttogta a kis nyúl halkan.
– No, látod! Bögyike sem lenne boldog közöttünk, csak a családja körében. Hidd el, sosem fogja elfelejteni, amit érte tettél!
Tapsi elgondolkodott, majd leemelte kis barátját az ablakmélyedésből és kivitte az üreg elé.
– Repülj, Bögyike! Keresd meg a tieidet és legyél nagyon boldog!
Bögyike odabújt hozzá, kettőt füttyentett, és már fel is emelkedett a levegőbe. Tapsi sokáig integetett barátja után, majd szomorúan bement a szobájába. Eltelt néhány hét, de Tapsi még mindig nem volt a régi, annyira hiányzott neki a kismadár. Azután egy szép, napsütéses reggelen boldog madárdalra ébredt.
– De hiszen ez Bögyike hangja! – kiáltott fel és már ugrott is ki az ágyából.
Amikor kiszaladt és felnézett az üreg mellett álló fára, boldogság járta át kicsi szívét, hiszen Bögyike ült az egyik ágon, hangosan dalolva, és nem is volt egyedül. Párt talált magának és éppen az üreg mellett álló fára építették fészküket, ahol majd fiókáikat fogják felnevelni. Ettől a naptól kezdve Tapsi minden reggel madárdalra ébredt, hiszen a két jó barát ismét egymás mellett élhetett, egyetértésben és boldogságban, mert az igaz barátság örökre megmarad, bárhol élünk, bárhová is tartozunk.

Bombicz Judit - Tapsi új barátja - Bombicz Judit

10 hozzászólás “Bombicz Judit: Tapsi új barátja

Hozzászólás a(z) Bombicz Judit bejegyzéshez Kilépés a válaszból

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.