Tausz Leon: Tündérmese

Tudjátok-e, miért hívják tündérnek a tündéreket? Minden kis varázslény, melyet így neveznek, csupán egy tünemény, amelyet nem felednek. Így hát történetük sem lehet hosszabb, mint a tűnődés, hogy fogadd meg a jó szót, a józant, vagy konok módon csináld meg a rosszat. Egy oldalon elfér bármely tündér meséje, s az, aki azt nyújtja, több tündért rejt mögéje. Én egy tündérről hoztam mesét, egy oldalon regélek, de méltóságát így sem veszítheti a tavasznak tündére.
A tél az elmúlás megtestesítője, s még is elnyúlt hosszúra a téltündér meséje. Hosszú ideje volt bizony hatása a világon. Meséje éppen, hogy elfér egy oldalon. Éppen úgy, mint bármely tündér, jóra vágyott, s fehér leplét ajándékul szórta el a világon. Így tartotta rendjét, s kiválóan bevált rendtartónak a fehér fagy. Minden irányban, amerre a szem csak nézhet, tündöklő fehérre, a legfehérebb tájra lel, ki körülnéz e mesében. No de a mesét, ahogyan azt mondottam, nem a téltündérnek tulajdonítottam. Az ő világában kezdődik azonban, és egy szokatlan jelenéssel ezen elfagyott vadonban.
Az állatok csak lesték, a bundáslovak szemeiket meresztgették, erre az ínycsiklandozó jelenségre. Létezése azonban, oly szokatlannak hatott, hogy felfalni a tüneményt egy éhező sem merte. Híre gyorsan terjedt, megjelent a sok állat, s a téltündér is egyben. Íly példányt a jelenlévők legidősebbike sem ismert, ki a téltündér volt, s a virágtól még őt is kirázta a hideg. Fehér világába beillettek a fekete, lombtalan fák, s a rájuk hulló havat oly alázatosan hurcolók, a bundás állatok, de egy ilyen színárnyalata a zöldnek, s rózsaszínnek, megrendítette téltündérünket. Megparancsolta hát az állatok növényevőinek, hogy falják fel a virágot gyökerével. Azok azonban csak hátráltak hármat baljós előérzetükkel. A téltündér nem tűrhette a virág pimaszságát, ráküldte a fagyot, egyetlen barátját. Az azonban nem okozott kárt az élet e formáján, sőt, ahogy a hóvihar elült, elolvadt a hó, kizöldült a világ a szép virág körül. Elborzadt erre a télnek tündére, fagy barátja meggyöngült, s ő világa pusztulását csak nézte tehetetlenül. Nem sokára már mindenhol elolvadt szeretett jégrétege, s ekkor már ki nyílt a virágnak sziromtömege. A sok állat a melegnek örvendve, bundáját levetette, s oly társat keresett kivel szerelembe merülne. A nyiladozó virágból egy kedves arcú tündér született, ki úgy mutatkozott be, mint tavasznak tündére. Az állatokon látszódott a nagy öröm, a téltündér azonban legyengülve terült el a füvön. Megsajnálta őt a tavasznak tündére, teremtett virágot a téltündér részére. Fehér volt, mint a világ, melyet a téltündér úgy szeretett, s elnevezte hóvirágnak az ő tiszteletére. Meg is egyeztek a tündérek szépen. Felosztottak egymás között minden egyes évet. Míg a tavasz uralkodik, a hóvirágban a téltündér is élhet, s a télnek idején, a hó alatt a tavasz megélhet. Télnek olvadásakor a tavasz újultan erőt magának nyerhet, így születik újjá mindig e szakasza az évnek. A két tündér megállapodásából, két másik tünemény is született. Tudjátok-e gyerekek, melyek e tündérek?

Így ér véget a mese mára!
Többlet sincs, csak a mesének ára!
Megfizetni azonban,
Az sem kerül sokba!
Csupán, hogy a mesém, kis olvasóm,
Álmaidban folytasd…

2016