Ács Ibolya: Háp-Pilla, a hiszékeny kiskacsa

Háp-Pilla, a kis vadkacsa legjobb barátnőjébe karolt, és bizalmasan a fülébe súgta:
– Háp-háp, a pilláimra esküszöm, hogy én még nem találkoztam ilyem úriemberrel, mint ez a Fox Roberto. Képzeld Sápi Sárikám, a lovagom olyan udvarias, előzékeny és gyönyörű ruhákba öltözik. Kizárólag külföldön vásárolt, márkás öltönyök ezek, és úgy illenek hozzá, mintha ráöntötték volna a délceg testére. Hát, még ha látnád a lompos, dús farkát, az ám az igazi ékessége! – áradozott Háp-Pilla, és úgy beleélte magát a mesébe, hogy szempilláit megállás nélkül rebegtette.
– Csodálatos udvarlód lehet Háp-Pilla. De vajon honnan érkezett ez az idegen? – kérdezte Sárika a barátnőjét.
– Oh, ő a mi erdőnkbe a napsütötte Olaszországból érkezett, ahol híres színészként ismerik. Azért jött ide, hogy kipihenje fáradalmait. Panaszkodott, hogy a tűző nap árt csodaszép farkának, és a szőre is kifakul. Nem beszélve arról, hogy a szemeinek is káros a nap sugara, ezért mindig napszemüveget hord – hápogta bódultan a kiskacsa.
Sápi Sári már alig várta, hogy megismerhesse barátnője hódolóját, ám hiába kérdezősködött róla az erdő lakóitól, senki nem látta a titokzatos idegent. Egyedül a mókus lányok vélték felfedezni, amikor végigsuhant az erdei ösvényen a kora esti félhomályban. Ők is ugyanazt mondták, mint Háp-Pilla. Férfias, hajlékony, izmos, és az a gyönyörű farka, maga a tökély.
– Nem lesz jó vége ennek! – csóválta fejét Makk Mókus apó, és megdorgálta lány unokáit.
– Miért nem jelenik meg ez az idegen a vén tölgynél, az állatok találkozóhelyénél, és miért nem mutatkozik be? Itt az erdőben mindenkit szeretettel fogadunk, ha tisztességes szándék vezérli. De ez a Fox Roberto gyanús nekem. Úgy rémlik, mintha már valahol láttam volna, de nem jut eszembe, hogy hol. Hiába, öregszem! – morfondírozott magában.
Fox Roberto csakugyan különösen viselkedett. Egész nap aludt a rejtekhelyén, amely egy elhagyatott barlang beomlott üregében volt. Kora este felébredt, kicsípte magát, és lesétált a mocsárhoz, ahol a vadkacsák és a többi állat már nyugovóra tért. Egyedül Háp-Pilla, a hiszékeny kacsalány nem aludt, hanem hűségesen várta udvarlóját, az ízes beszédű, vörös rókát. A kis buta minden szavát elhitte. Mámorosan itta annak hízelgő bókjait.
– Oh, kedves Háp-Pilla, maga egy tünemény! Szebb, mint azok a rút hattyúk, akik a Balaton vizén kelletik magukat. Az igazi szépség maga, aki úgy ragyog a mocsár zavaros vizében, mint egy gyémánt. Volna kedve velem vacsorázni? – hajolt meg színpadiasan a ravaszdi, és kezet csókolt a kiskacsának.
– Elkísérném szerény otthonomba, amely a Magas-hegy tetején van. Nem nagy dolog, csak egy kis kastély. Egy elhagyatott barlang a bejárata, tudja, vigyáznom kell a magánéletemre, mert sok rajongóm van – suttogta álszerényen a ravaszdi, és belekarolva a kiskacsába, a hegyek felé vette útját.

Ács Ibolya-Háp-Pilla-a-hiszékeny-kiskacsa-mese-illusztrációja-Ács-Ibolya

Ács Ibolya rajza

A kacsalány csetlett-botlott csámpás kis lábaival, és alig tudott lépést tartani a rókával, aki már alig várta, hogy a barlang közelébe érjenek.
– Csak erre, tessék kedves Háp-Pilla, maga szebb, mint Tündér Ilona. Ne lepődjön meg e sivár tájon, az alagút végén csodák várják – szónokolta, és amikor a kis butuska nem látta, jót nevetett a markába.
A kiskacsát betuszkolta a sötét barlang folyosóján, de itt már nem finomkodott vele többet. Egy futó borostyán indájával a háta mögé kötötte a szárnyait a megrémült Háp-Pillának, és belökte a vackába.
A kacsa rémülten sikoltott fel, amikor a szeme megszokta a sötétséget. Az üreg mélyén Kormos Kacor, a kóbor kandúr ült, és egy kést élesített.
– Éppen ideje volt, hogy hozd a husikát. Elkészítettem a páclevet, van benne répa, gyökér, hagyma meg borókabogyó. Ez majd megpuhítja a combocskáját, és finomabb lesz a kacsasült – nyávogta elégedetten, és vészjósló tekintettel közelített a kiskacsához, aki rémületében elájult. Lerogyott a barlang hideg kövére, éppen alattomos „hódolója” lábai elé.
A nagy nyávogás hallatán felébredt Csiga Csaba, aki éppen esti gyalogtúrájára készült volna, de előbb ledőlt egy mohás kő mellé, hogy erőt gyűjtsön a kocogáshoz. Nem hitt a szemeinek. Ilyen szörnyűséget nem hagyhatott annyiba. Elhatározta, hogy megakadályozza, hogy ez a két gonosz megegye ezt a kedves kiskacsát. Ahogy csak tudott, elkezdett csúszni. Szedte volna a lábait, ha lettek volna neki, de mivel a csiga láb nélküli, lassan haladt. Pedig nagyon–nagyon sietett! Szerencsére a barlang bejáratánál belebotlott a medve családba, akik kézen fogva, sétáltak a vén tölgyek között.
A kis mackó kedvenc mondókáját szótagolta: „ Sé-tálunk, sé-tálunk, egy kis domb-ra le-csü-csü-lünk, csüccs!” Minden guggolásnál felvett valamit a földről, és kedveskedve szüleinek adta. Volt ott kalapos makk, fényes kő, szamóca meg erdei kankalin, amit anyukája hajába tűzött. Most is éppen leguggolt, és a csigát emelte fel.
– Nézzétek, ez Csiga Csaba!– csacsogta.
– Jaj, ne csacsogj, te csacska kislány. Csigavér, csak ne lassan! Siessetek, mert a barlang mélyén a kacsából ropogós sült lesz – kiáltotta.
Medvemama és macókája értetlenül néztek a csigára, de Medvepapa nem sokat teketóriázott. Előkapta vadászpuskáját meg tőrét, és berohant a barlang belsejébe. Még éppen időben érkezett, mert a két bűnös már forralta a vizet egy ütött-kopott üstbe, hogy megkopasszák a hiszékeny kacsát. A medve vadőr egyet ütött, kettőt csapott óriási mancsával, de akkorát, hogy Kormos Kacor sántítva húzott el kormos kéménye irányában. A róka is igyekezett elillanni, de menekülési útvonalait eltorlaszolta a leomló sziklatörmelék. Így cselhez folyamodott. Átsurrant Mézesdió Dániel lábai között, aki terpeszállásban állt. Azaz átsurrant volna, mert az erős medve elkapta a farkát, és nagyot rántott rajta. Meglepetésére a róka gyönyörű, szőrös ékessége a kezében maradt.
– Hűha, a nemjóját! Hiszen ez egy műfarok! A menekülő nem Roberto, hanem Ravasz Robi! – rikkantotta el magát, és olyan jóízűt nevetett, hogy még Háp-Pilla is felébredt ájulásából.
Medvepapa karjaiba vette a meggyötört kiskacsát, és a többiek kíséretében hazavitte a mocsár biztonságot nyújtó nádasa közé. Háp-Pilla boldogan hajtotta álomra a fejét, és még az éhes szúnyograj zsongását is kellemes muzsikának vélte.
A mackó pedig elcammogott a vén tölgyhöz, és felakasztotta egyik magas ágára a róka műszőrmés farkát, ami úgy lobogott az északi szélben, mint egy győzedelmi zászló.
– Kár, kár, így jár, aki kacsacomb után jár! – károgta kárörvendően a varjú.
Az arra sétáló Makk Mókus apó megpödörte ősz bajuszát, és a mókus kislányokra kacsintott:
– Látjátok tündérkéim, így jár az a lány, aki hiszékeny, és így jár az a csaló, aki kislányokat bolondít.
A mókus hajadonok szégyenlősen lesütötték szemüket, és megmosolyogták a tölgyfán lengedező szőrpamacsot.

Itt tudsz kommentelni

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.