Gacsó Krisztina: Az élet vize

Gratulálunk, bekerültél a mesekönyvbe!

Hol volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl, volt egyszer egy öregember, s annak egy fia. Az erdő szélén éltek. Történt egy napon, hogy az öregember száz esztendős lett. Nagyon elhagyta már az ereje, alig-alig tudott ágyából kikászálódni.
Látta ezt a fiú, ezt kérdezte idős apjától:
− Drága édesapám! Nagy az ijedelem az én szívemben. Bizony látom, ahogy napról napra fogy az ereje kendnek. Mit tehetnék, hogy segítsek ezen?
− Édes fiam! Rajtam már csak az élet vize segíthet.
− Elhozom. Csak azt mondja meg, hol találom! Merre menjek?
− A bronzerdőn át az ezüsterdőbe, majd az aranyerdőbe jutsz. Ott találod meg az élet vizét.
Így a legény el is indult. Ment, mendegélt, míg a bronzerdőhöz nem ért. Az erdő szélén épp ott legelt egy bronzparipa. Mivel nagyon elfáradt a fiú, gondolta, megüli a lovat. Meg is próbálta szőrén megülni a jószágot, aki nem engedelmeskedett neki. Végül mégiscsak megadta magát, hagyta, hogy hátára üljön a legény, s elvágtázott vele az ezüsterdőig, ahol pedig egy ezüstló legelt. Az már szelídebb volt, engedte, hogy felpattanjon rá a fiú, s elvitte egy mély szakadék szájához. Mikor a fiú lenézett, egy barlangot látott meg, mely előtt egy aranyparipa legelt. Az ezüstjószág leugratott vele a barlanghoz, majd átült a legény a másik lóra. Elindultak befelé a sötétségbe. Egyszer csak fényt lát a legény, hát egy patak csörgedezett ott, melynek vize olyan tiszta volt, hogy attól csillogott. Merített hát a fiú kelyhébe a vízből, majd elindult haza. Belépett a kapun, s rögtön apjához sietett. Megitatta. Az öregember kinyitotta fáradt szemeit, mosoly ült arcára, arca pirospozsgás lett. Kipattant ágyából, s nekilátott lakomát csinálni. Olyan mulatságot csaptak, hogy a falu a csodájára járt. Még ma is beszélik tán. Aki nem hiszi, járjon utána!

2016

Itt tudsz kommentelni

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.