Faragó-Kupi Andrea: Szerencsepatkó

Volt egyszer egy szerencsepatkó, kívülről kopott, eres fakó. Híre bezengte nemzedékek óta Budapestet, de a mende-monda szerint kútba esett. Játszótérről játszótérre keringett híre, s úgy tartotta a szájbeszéd, amely tiszta szívű gyermek megtalálja, annak minden kívánsága teljesül a patkó révén.
Egy szép napsütéses napon, mely nem volt különb az összes napsütéses naptól, egy szomorú kisfiú játszott a homokozóban. Unottan forgatta lapátját a homokban, míg a többiek egymással játszottak. Nem volt semmihez se kedve, azt kívánta bár ott se lenne. Már a homokozó fenekén járhatott, s szerencse patkóig áshatott, amikor valamiféle kavicsban akadt meg a kis lapátja. Túrta fúrta a homokot, majd kiemelte zsákmányát.
– Hát ez meg miféle kincs lehet?! – kérdezte magától a kisfiú.
Homokból kihúzva csillogott a fényben, zsebébe rejtette többiektől féltve. Odarohant Magit néni mellé, hátha ő tudja mi lehet ez a furcsa kavics. Forgatta jobbra forgatta balra a tanárnő, de nem látott rajta semmi különöset! Értéktelennek találta végül a tanárnő, megfordult a fejében, hogy talán csak egy kő. Visszaadta a kisfiúnak a zsákmányt, s ő zsebre rakta mint egy varázs lámpás.
Hazaérve a kisfiú megmosta megtisztogatta, majd éjjelre a párnája alá dugta. Gumicukrot kívánt az ágy alá, reménykedett benn, hogy kívánsága rá talál. Reggelre tömve volt az ágy alja, zacskót bontva ügyelt rá, hogy senki meg se hallja. Hullottak az üres zacskók egyre-másra, dugdosta a párna alá, hogy anyja meg ne lássa. Reggelihez ballagott, nagyokat hallgatott Korgott morgott a hasa a sok édességtől, csikarta kínozta kegyetlen. S mivel étvágytalan volt a fiúcska, édesanyja egyből kiszúrta. Anyja aggódva figyelte, majd egyből orvoshoz cipelte.
Megvizsgálja őt a doktor alaposan, de látja, hogy nem komoly a baj, csak egy gyermeki gyomorrontásról van szó. Így hazaküldi a kisfiút pihengetni, bár gyorsan hozzáteszi:
– Ugye tudod, hogy holnap már ismét iskolába kell menned?Egy napig tart csak a gyógyulás, bár tudom, a fájdalom olyan, mint egy lórúgás. Legközelebb csínnyán azzal a sok gumicukorral!! – mondta a Doktor bácsi
A kisfiú rémülten néz a dokira majd édesanyjára, majd észreveszi, hogy egy óvatlan kósza cukorkás papír kandikál ki a bal zsebéből. Tagadhatatlanul lebukott!
– “De most még ez se számít, csak múlna el a fájdalom…”- gondolta magában a kisfiú
Másnap kissé még a tegnapi gumicukros baleset hatása alatt volt a kisfiú, de továbbra is töretlen lelkesedéssel álmodozott. Így egy eseménytelen nap után, egy nagyobb, merészebb álommal hajtotta párnára a fejét. S mit már anyjának régóta ígért, azt most így kért:
Kedves drága szerencsepatkóm. Sose voltam rosszabb tanuló négyesnél, de jobb sem. Azt szeretném, ha anyu mindig velem büszkélkedne az összes rokonnak, szomszédnak, s az osztályban mindenki engem ünnepelne, mint a legokosabb gyereket kerek e világon.
A patkót párna alá tette, tankönyveit a takaró alá szedte. Így hajtotta álomra fejét, úgy gondolta, hogy talán ez is elég. Álmában bele is szállt a tudás a fejébe, ami több ötöst is megérne.
Másnap kábán kászálódik ki az ágyból, feje kótyagos, mintha éjszaka tölcsérrel töltötték volna bele a tudást a fejébe. Bár különösebb változást, csak pár héttel később tapasztal, mikor is az összes dolgozata vagy felelete kivétel nélkül kiérdemli az ötös érdemrendet. Anyukája zengte is hírét szomszédnak, s rokonnak, büszke volt rá, mint mackó mama a bocsokra.
Büszkén vonult a folyón a kisfiú, de útját állták többen, nincs kiút. Irigy osztálytársai verték őt meg, kik megirigyeltél az üstökösként felívelő osztálytársuk bizonyítványát. De ha még ez nem okozott volna elég bánatot a kisfiúnak, a korábban legeslegjobb barátainak kikiáltott két fiú se tett rá még egy hanyag nézést sem. Ők csalást sejtettek a hirtelen kitűnő bizonyítvány mögött, hisz kis barátjuk sose tanúsított ekkora észről tanúbizonyságot. Így teltek múltak a hónapok, magányosan a tudás csúcsán, barátok nélkül, ott hagyva csúnyán.
Bár anyja figyelmét, maximálisan kivívta, addig édesapjának hírét aligha hallotta. Az évek óta csak hébe-hóba ünnepnapokkor látogató apuka képe egyre haloványabban élt anyja és fia emlékezetében, de hiánya így is maradandó rést vert a kisfiú szívébe. Ezért a harmadik kívánság így hangzott:
– Bár csak anya és apa jobban szeretnék egymást bármi másnál a világon, hisz akkor apa itt lenne velünk minden este és reggel. Együtt focizhatnánk, mint más gyerekek az apjukkal, s ő takargatna be elalvás előtt, s őrizné álmomat, míg le nem hunyom szemem.
Ezekkel a gondolatokkal hajtotta álomra a fejét, s imára kulcsolta a kezét. Másnap reggel lázas kopogás az ajtón, s a kisfiú előérzete baljós. Hiába nyit ajtót a kisfiú, de jelenléte az apja számára lényegtelennek bizonyul. Volt feleségét keresi vadul, mint egy feldúlt csörtető vad.
– Apu apu!! De jó hogy látlak! – mondta a kisfiú.
De apja még egy kósza pillanatra se tekintett a fiára, csak az anyuka képe lebegett a szeme előtt, mint egy kupidó nyila által eltalált, szerelemtől elvakult kamasz fiúnak. De a kisfiú ennek ellenére nem adta fel, bőszen húzgálta apja pólójának csücskét, de az továbbra se vetett egy sanda pillantást se a kisfiúra. Ekkor megérkezett az édesanya, aki szerelemtől ittasan borult az apuka karjai közé. A kisfiú dúrt fúrt a szülők közé, majd meglökve bekerült az asztal mögé. Pityeregve tápászkodik a földről, térde lehorzsolódott egy kőtől. Szólítgatta anyját, de senki meg sem hallotta hangját.
– Már anyut se érdeklem! – mondta magában búsan a kisfiú
Majd elcsigázott léptei az udvarra vezették. Görcsösen szorítja a szerencsepatkót a kezében, majd széttárja tenyerét s nézi ahogy a nap megcsillan rajta a napfényben. Tulajdonképpen semmi olyasmi nem történt vele a kívánsága ellenére, ami örömet okozott volna neki. Sőt még szomorúbbnak és elesettebbnek érezte magát, mint a patkó megtalálása előtt. Így hát elhajította a patkót, majd becsapta maga mögött az ajtót. A patkó az utca járdájára esett, s így új gazdára lesett. A kisfiú bús álomra hajtotta este a fejét, s imára tartotta ismét a kezét.
– Bárcsak minden ismét a régi lenne. Hiába kívántam bármit is, mire régóta vágytam, mégse azt kaptam, mire régóta vártam – mormogta a fiúcska
S láss csodát, másnap reggel új nap virradt. Kába tekintettel, kereste anyját, s magát ölelve fogta karját. Apjának hűlt helye sem volt, a kakaó már a tűzhelyen forrt. Minden úgy volt mint azelőtt, s anyja ölelő karjaiban megnyugvása nőtt.
A meglepettségtől szoborrá kövült, titkon vágyott dolgok helyett a jelennek örült.
Korábban sose értette a kisfiú azt a mondást, amit csak a felnőttektől hallott néha egy-egy kósza beszélgetés során: “Vigyázz mit kívánsz, mert még valóra válik”.