Frühwirth Blanka: A világítótorony meséje

Mindent vastagon beborított a por, de ez az egereket nem igazán izgatta. Egyféle macskától nem féltek egyáltalán, és az a pormacska volt. A világítótorony évek óta elhagyatva állt a sziget egyik eldugott, déli csücskében és remek búvóhelyet jelentett az egerek, sünök és más apró rágcsálók számára. A felsőbb szintet madarak lakták. Mindig akadt errefelé egy-két viharmadár, macskabagoly, de olykor sirályok is megfordultak itt.
Azoknak, akiknek a csíkos torony volt az otthonuk nem volt tehát meglepetés, mikor egy szélroham kíséretében megnyikordult a padló és megremegtek az ablaktáblák. Azoknak, akik átutazóban voltak, úgy tűnhetett, csak a szél kezdett rá nagyobb erővel, de az otthoniak tudták, ez jelezte, hogy a világítótorony felébredt. Ébredés után mindig nyújtózkodott egyet, roppant a régen sajgó helyeken és megkönnyebbülten sóhajtott.
Senki nem tudta, hogy a világítótorony elvarázsolt, hiszen naponta csupán egy órát lehetett ébren, addig, míg lemegy a nap. Ilyentájt a korábbi lakók nem voltak otthon, az állatok pedig nem kérdezősködtek. Egészen eddig. A szokatlan hangokra egy öreg sün-lovag csörtetett elő a sublót alól.
– Mi volt ez?
– Psszt – intette csendre egy fiatal egérke. – Most ébredezik.
– Ki ébredezik?
– Hát a torony. Felébred és mesél, minden nap.
– És mit mesél? – kérdezte teljesen elképedve a sün, tüskéit igazgatva.
– Miről szeretnétek hallani? – szólalt meg egy mély, rekedtes hang.
– Eddig még soha nem szólt hozzánk! – nyitotta tágra szemeit az egérke. – Öhm, üdvözöllek, kedves torony!
– Én is üdvözöllek, fiatal barátom. Nos, miről szeretnél történetet hallani?
– Szeretném tudni, hogyan lettél elvarázsolt.
– Hm. Nem épp a legvidámabb történet, de elmesélhetem.

Németh Ibolya illusztrációja

Az öreg sün még mindig nem jutva szóhoz, leült egy foszló zsák szélére, az egérke pedig elégedetten mellé-kuporodott. Születése óta a világítótorony volt az otthona és most végre megtudja a legnagyobb titkát.
– Réges-régen történt – kezdte lágy, dörmögő hangján a torony. – Olyan régen, hogy ti elképzelni se nagyon tudjátok. Akkor még vad volt a vidék, és én voltam az egyedüli világítótorony a környéken. Egy viharos estén egy apró csónakot láttam közeledni a part felé. Szerencséje volt, mert akkor még minden este én vezettem a hajókat biztonságba. Ez a csónak és a benne evező ember épp alattunk értek partot. Az ember egy varázsló volt, akinek menedékre volt szüksége. Paracelsus Peregrinnek hívták, kora egyik legnagyobb mágusa volt. Ő varázsolt élővé, hogy elmondhassa a történetét. Akkoriban Tündérföldön lakott és a Tündérkirályi pár szolgálatában tevékenykedett. A szomszédos királyság-ban élő trollok azonban nem nézték jó szemmel a tündérbirodalom virágzását. Nagy irigységükben háborút indítottak a tündérek ellen. Kifejlesztettek egy nagyon gonosz fegyvert, ami elvette a tündérek repülési képességét. Ezt a tündérek sehogy sem tudták megszerezni, és nagyon sötét napok köszöntöttek Tündérföldre. Ekkor döntötte el Paracelsus, hogy a jó ügy érdekében feláldozza magát. Álruhában beszökött a trollok földjére és ellopta a gonosz szerkezetet. Épp a trollok elől menekült, mikor segítettem neki partra jutni.
Paracelsus elmesélte a történetét és arra az egy éjszakára láthatatlanná tévő burkot varázsolt körénk. Reggelre aztán a varázsló eltűnt, de én ezt csak napnyugtakor vettem észre, mikor ismét felébredtem. Merthogy a varázslat egy része rajtam ragadt. Azóta pedig minden egyes nap végignézem a naplementét, mesélek azokról a dolgokról, amiket láttam, és gondolkodom, vajon viszont látom-e még Paracelsust. Az embereknek már jó ideje nincs is rám szükségük…
– Az embereknek mindig szükségük lesz rád – mondta az öreg sün. – Mivel élsz, nagy viharban, ha baj van, bármikor a segítségükre siethetsz.
– És itt vagyunk mi is – suttogta az egérke.
– Igen, itt vagytok ti is – mosolyodott el a torony.
– Hát nem jó érzés ennyi mindenkiről gondoskodni? – kérdezte az öreg lovag, miközben készülődött, hogy az éjszaka beköszöntével tovább induljon.
– Hiszen ezért vagyok. Én, a világítótorony.
Ahogy a nap lebukott a látóhatáron, a sün kifurakodott az ajtó melletti résen és dolgára indult. A kis egérke még mindig összekuporodva feküdt a zsákon, éppen egy varázslóról álmodott. A világítótorony is hallgatásba burkolózott, de nem lehetett tudni, mikor aludt el. Az biztos, hogy másnap boldogabban fog felkelni és lesz egy újabb története.

2016