Erdős Bálint: Csodagyerek és Nagy Ember

Gratulálunk, bekerültél a mesekönyvbe!

A monoton, zötykölődő kattogás elálmosít. Mégsem tudok szundikálni. Mama szerint, ilyenkor már fáradtnak kellene lennem. De annyi minden történt az elmúlt néhány órában, hogy nem is tudok fáradt lenni. Egyébként mama nincs itt, hogy emlékeztessen az alvásra. Azért hiányzik, mármint anya. Nem akarok aludni. Most még semmiképpen. Tudjátok nemsokára hat éves leszek. Apukám szerint ez már kor a javából. Legalábbis ezzel szokott viccelődni velem. Ha jó kedve van. Sajnos mostanában nálunk senkinek sincs jó kedve. De ezen nincs miért csodálkozni. Még nem is mondtam, hogy Vologyának hívnak. Most biztos nagyot néztek. Hogy kerül egy majdnem hat éves kisfiú egy vonatra. Egyedül. Mert bizony, elárulom, egyedül vagyok. Na, jó, ez így nem teljesen igaz, mások is utaznak itt velem. Ám egyik sem a mamám, a papám, de még a nagymamám sem. Így hiába zsúfolt a vonat, egy kicsit mégis egyedül érzem magam. Ez az első ekkora utam így egymagamban, de azt hiszem jól tettem, hogy elindultam és remélem, eljutok oda és ahhoz, akihez szeretnék. Persze megfordult a fejemben, hogy szüleim aggódhatnak értem. Igen, az igazság az, hogy nem szóltam arról, hogy elmegyek. Még szerencse, hogy az ákom-bákommal lefirkált papír fecnit otthagytam a konyhaasztalon. Vagyis azon, ami a konyhaasztalból megmaradt. Nem írtam sokat, még lassan írok és az idő is sürgetett. De sokak szerint már az is különleges dolog, ha valaki majdnem hat évesen ákom-bákomot vés a papírra. „Elmegyek a nagy emberhez. Sietek vissza, ne aggódjatok” Ennyit írtam. Mindez néhány órája történt. Jaj, még azt sem mondtam el, honnan jövök. Donyeck mellett lakunk, egy kis faluban a szüleimmel és Misával. Papa és mama szerintem nagyon szeretnek engem, mert állandóan dolgoznak, hogy legyen mit ennem. És persze majd tanulnom. Legalábbis mindig ezt mondják. Misával kevesebbet törődnek, de ezt már ő és én is megszoktuk. Van még egy nagymamám, aki a mellettünk lévő kis házban lakik, de sajnos ő beteg, mostanában csak az ágyat nyomja. Ezt nálunk így mondják. A mi falunk nagyon kicsi. Papa szerint, ha valaki gyorsabban halad a motorjával, észre sem veszi, hogy áthajtott rajta. De azért én szeretem, itt nőttem fel. A házunk nem túl nagy, de pont elég mamának, papának, Misának, meg nekem. Kicsi, de takaros. Azaz csak volt. Igen, ezért ülök most itt ezen a vonaton. Bárcsak a szüleim is itt lennének. De apa dolgozni ment a városba. Anya pedig elkísérte, hogy vásároljon a piacon. Mert hát hiába van itt a közelünkben harc, lövöldözés, meg ilyenek, azért enni akkor is kell. Legalábbis apa szerint. Én otthon maradtam. Vittem a nagymamámnak tejet, aztán hátra mentem az istállóba az állatokhoz. Szeretek ott lenni, etetni, gondozni őket. És milyen szerencse, hogy szeretek, mert a lövedék nem az istállóba, hanem a házunkba csapódott. Nem kell szégyellnem, azt hiszem más is így lett volna ezzel, elpityeredtem. A hatalmas robaj, a füst és törmelék halmaza nagyon megijesztett. De nem sokáig sírdogáltam, mert eszembe jutott a nagymamám. Szerencsére a nagyi ágyat nyomós házát nem érte baj. Úgy állt, ahogy néhány perce ott hagytam. De bezzeg a miénk. Rá sem ismertem. A tető félig lerombolva, fadeszkák szerteszét, sűrű porfelhő mindenütt. Egyből Misára gondoltam. Jaj, mi lehet vele, kiáltottam fel hangosan és semmivel sem törődve szaladtam be a házba, illetve hát oda, ami megmaradt belőle. Sokáig kerestem, végül megtaláltam. Az ágyam alatt feküdt, mozdulatlanul. Felkaptam, magamhoz szorítottam, az egyik lába hiányzott. A testét védő szőrbunda feketéllett a portól és piszoktól. Azt tudni kell, hogy Misa konkrétan családtag nálunk, különösen nálam. Talán két éves lehettem, mikor karácsonyra megkaptam a kis játék mackót. Azóta, elválaszthatatlan barátok lettünk. Így talán érthető, hogy újra sírdogáltam kicsit, ha jól emlékszem. Na, jó, biztosan sírtam, de ezt már igazából nem szégyellem. A felnőttek is szoktak sírni, ahogy a mamám egyszer mondta, néha butább dolgokon, mint a gyerekek. Mit tegyek? Hogy segítsek Misán, és hogy segítsek a nagymamámon, akinek a háza bármelyik percben ugyanúgy összedőlhet? – dübörögtek bennem a gondolatok, ahogy ott álltam lerombolt szobám helyén. És akkor hirtelen elhatározásra jutottam. Ez így nem mehet tovább. Tennem kell valamit. Anyukám mondta egyszer, hogy én csodagyerek vagyok. Egész pontosan úgy mondta, hogy „Vologya, neked már hat hónaposan is annyi eszed volt, mint most majdnem hat évesen”. Ezt akkor pontosan nem is értettem, de a csodagyereket azért megjegyeztem. Így most ez eszembe is jutott, ha én tényleg csodagyerek vagyok, akkor tennem kell valamit. Sokszor hallottam mostanában a rejtélyes „Nagy Emberről”. Csak így név nélkül… a nagy ember. A nagy ember így, a nagy ember úgy, a nagy ember tehet mindenről. Hát jó, gondoltam, akkor én elmegyek ehhez a nagy emberhez és beszélek vele. Megkérem, segítsen rendbe hozni a dolgokat, elsősorban Misát, meg persze szólni, hogy védje meg a nagymama házát, aki betegen odabent az ágyat nyomja. Emlékeztem, hogy egyszer kérdeztem apát:
– Mondd, és hol él az a nagy ember?
Először nem is válaszolt, de aztán a második vagy harmadik próbálkozásom után, elgondolkozva csak annyit mondott:
– Moszkvában.
De én nem hagytam ám annyiban a dolgot.
– Jó, jó, de azon belül, hol él? – faggattam tovább türelmetlenül. – Ha tényleg olyan nagy, akkor valami igen nagy házban kell lakjon. Óriásiban.
– Igen. – hagyta rám bólogatva papa, hatalmasban, a legnagyobb házban, ami csak van Moszkvában. Ez végre megnyugtatott. A nagy embert valami mesebeli óriásnak képzeltem, mint kedvenc mesekönyvem csodatévő hősét. Minden és mindenki felett uralkodó varázserő, hatalmas test, hatalmas lábak és kezek. És persze, mindehhez egy hatalmas ház, egy óriási palota kellett. És akkor, ott, a romos házban, a féllábú Misa mackót magamhoz szorítva, már tudtam mit fogok tenni. Megkeresem a nagy embert, elmegyek, ha kell egészen Moszkváig. A majdnem hat évesek különleges tulajdonsága, hogy nem félnek. Úgy általában sem, de a csodagyerekek meg különösen. Főleg, ha Misa mackó is velük van.
Így begyűrtem kis hátizsákomba, persze a leszakadt lábát is mellé tettem. Azt ugyan sajnáltam, hogy hamuba sült pogácsát nem találtam, erről is olvastam, hogy a vándorlegények mindig visznek magukkal nagyobb út előtt. De most meg kellett elégednem, némi maradék kenyérvéggel. Meg írtam az üzenetet anyáéknak és elindultam. Bár az órát még pontosan nem ismertem, de tudtam, ha kilépek, sötétedés előtt Donyeckbe érhetek. Így is lett. Ott megkerestem a vonatállomást, megkérdeztem egy nagy bajuszos vasutas bácsitól – meg tetszene mondani melyik vonat megy Moszkvába? És mivel megmondta, felszálltam és most itt vagyok.

A monoton, zötykölődő kattogás egyre jobban elálmosított, de annyira sokan voltak a kis fülkében, hogy nagyon kényelmetlennek és bezártnak éreztem. Kimentem a zsúfolt vonat folyosóra. Jól tettem, mert az egyik sarokban megláttam egy nagy, magányos faládát. És akkor hirtelen valami igen különös és furcsa érzés fogott el. Egy pillanatig sem gondolkoztam, felemeltem a láda tetejét. Rongyokkal, színes ruhákkal volt tele. Hívogatott a puhaságuk. Egy hirtelen elhatározástól vezetve bebújtam a ládába. Magamra húztam a rongyokat és pillanatokon belül elszundítottam. Legalábbis azt hiszem. Hogy mennyi idő telhetett el, azt már nem tudom, de egyszer csak egy kéz fogta meg a vállamat. Erre ébredtem.
– Te mit csinálsz itt? És hol vannak a szüleid? – kérdezte gyors egymásutánban a kéz gazdája. Hirtelen nem tudtam mit válaszoljak, bár ez érthető, hiszen mély álomból ébredtem. Így inkább én is kérdeztem – hol vagyunk? A kéz gazdája, még mindig döbbenten vagy talán inkább dühösen állt felettem. De annyira mégsem volt dühös, hogy ne válaszoljon – Hát hol lennénk, Moszkvában. Erre már igazán felébredtem. Kipattantam a ládából és zavartan hebegve csak annyit mondtam – köszönöm, te jó ég, megyek, megkeresem a szüleimet. Azzal, uzsgyi, rohantam is le a vonatról. Hát itt voltam… Moszkvában, a Nagy Ember lakhelyén. Már csak meg kell találnom és beszélnem vele – gondoltam. A legnagyobb házat kell keresnem – ahogy a papám mondta. A Nagy Ember a legnagyobb házban lakik. Ahogy ott álltam és gondolkoztam, a hatalmas, mindenfelé rohanó tömeg közepén, egyszer csak megszólított egy idősebb, kedves tekintetű bácsi.
– Mi a baj kisfiú? – kérdezte. Elvesztetted a szüleidet?
Gondolkoztam mit mondjak, de olyan barátságosnak tűnt, hogy válaszoltam. Nem, ők jól vannak, nem vesztettem el őket. De a bácsi nem érte be ennyivel.
– Mégis, hol és merre? Nagyot sóhajtottam, és kimondtam – hát otthon, Ukrajnában. De én igazából azért jöttem, hogy megkeressem az óriást, tetszik tudni a nagy embert. Állítólag a város legnagyobb házában lakik. Beszélgető partnerem kedvesen bólintott.
– Tudod, nagy szerencséd van, én taxis vagyok, sok embert ismerek Moszkvában. Gyere, elviszlek olyan rendőr bácsikhoz, akik majd segítenek neked. Azzal megfogta a kezem és elballagtunk a kocsijához. Beültetett a hátsó ülésre, mikor hirtelen egy öblös hang harsant a közelből.
– Szergej, de jó hogy itt vagy! Elkésem a sajtótájékoztatóról, vigyél kérlek a Ritzbe. És aztán az öblös hang gazdája, egy nagydarab vidám ember, behuppant az elő ülésre. Elindultunk. Ők beszélgettek, én hátul, csodálkozva, álmélkodva bámultam a soha nem látott forgatagot. Moszkvát. Próbáltam megtalálni a legnagyobb házat, ahol a nagy ember lakhat. Hosszú ideig mentünk. De aztán végre megálltunk egy nagyon nagy ház előtt. Emlékszem az oldalán lévő feliratra – Ritz Hotel. Sokan álltak a bejárat előtt. Lábujjhegyen, egymást taszigálva figyeltek valamit. Vagy talán valakit? Lehet, hogy pont itt lakik, akit én keresek? – gondoltam.
– Várj meg a kocsiban, kis emberke, rögtön jövök és megyünk tovább – adta ki az utasítást a taxit vezető bácsi, aztán az öblös hangúval együtt kiszálltak. De persze engem sem kellett félteni. Elvégre nem azért zötykölődtem egy vonaton, teljesen egymagamban idáig, hogy itt üldögéljek. Kinyitottam az ajtót, kiszálltam és közelebb óvatoskodtam a tömeghez. Nem volt nehéz dolgom átfurakodni a lábak között, hiszen még az alacsonyabbaknak is legfeljebb a nadrágszíjáig értem. Egyszer csak hangos morajlásban törtek ki az emberek. Egy autó fékezett az épület bejáratánál. Aztán még egy és még egy. Mindegyikből fekete ruhás nagydarab emberek ugrottak elő. Te jó ég, ennyi nagy ember gondoltam magamban, honnan fogom tudni, ki az igazi, akivel beszélnem kell. És ekkor egy újabb fékező autóból, egy minden eddiginél hatalmasabb ember kászálódott elő. Valóban igen magas volt, mintha csak az égig érne. Ő lesz az, ragyogott fel az arcom. Hát itt van, megtaláltam, és elindultam felé a nadrágszárak és szoknyák kusza védelmében. Senki nem törődött velem, mindenki csak az érkezőket figyelte. Ám ebben a pillanatban a tömeg ismét felmorajlott, néhányan fényképeket próbáltak készíteni. A legutolsó autóból, színes pulóveres, közepes termetű, vékony ember bújt elő. Egy mély férfihang elkiabálta magát – megjött a nagy ember. Én döbbenten néztem… és nem értettem a helyzetet. Itt valami félreértés van – gondoltam akkor. Ő nem lehet a nagy ember, nézzék csak meg azt, aki mögötte áll. De mégis mindenki a színes pulóverest nézte, aki mosolyogva integetett a tömeg felé. És úgy láttam, felém. Elindultak az épület bejáratához, de addigra már előbújtam az első sorban állók lába között. Elnézést, bocsánatot kérek – kiabáltam kicsit megszeppenve, de mégis eltökélten. Én a nagy embert keresem, beszélni valóm van vele. Döbbent és értetlen csend lett. Elindultam a bejárat felé igyekvők irányába. Minden nagyon gyorsan történt, de azért azt érzékeltem, hogy éles hangú kiabálásom hatására, három fekete ruhás férfi ugrott felém. Mi tagadás, mindhárman nagy emberek. De ekkor a színes pulóveres férfi felemelte a kezét, talán mondott is valamit. Lehet, varázsló volt, mert mindenki kővé dermedt és én szabadon sétálhattam feléjük. A színes pulóveres elém jött, fél úton találkoztunk. Szigorú szemmel nézett rám.
– Mondd, mit szeretnél te beszélni azzal a nagy emberrel, ha éppen itt lenne? – kérdezte. Mi tagadás, még mindig kicsit megszeppenve álltam ott, de mamám szavaira gondoltam – te csodagyerek vagy Vologya. Meg persze a nagymamámra, meg a házunkra, meg Misa mackóra. Így összeszedtem magam és beszélni kezdtem.
– Nekem a papám azt mondta, hogy csak a nagy ember segíthet. Rajta múlik minden. Ezért keresem őt, hogy megkérjem erre.
Tudod, nekünk összedőlt a házunk, mert eltalálta egy lövedék. Szerencsére a papám és a mamám éppen Donyeckben jártak, így csak Misa mackóm volt egyedül a házban. De tessék, nézd meg mi történt vele! – ezzel hátizsákomba nyúltam és előhúztam a piszkos, poros bundájú, egyik lábát nélkülöző játékállatot. – Valahogy meg kellene gyógyítani őt! Ami még ennél is nagyobb baj, hogy a nagymamám háza mellettünk van a faluban, és ő otthon sajnos az ágyat nyomja. Így arra is szeretném kérni a nagy embert, hogy valahogy segítsen, ne jöjjön már több lövedék felénk, nehogy a nagymama házát is eltalálják. Mély levegőt vettem, úgy gondoltam sikerült a legfontosabb kéréseimet elmondanom. A színes pulóveres tekintete nem enyhült, csak nézett rám, szigorú szemeivel. Néma csend lett. Nagy, néma csend. Ebben csak azért voltam biztos, mert hallottam, ahogy Misa mackóm leszakadt lába kicsusszant a hátizsákomból és halk surrogással a földön kötött ki. Hallottam, így nyilvánvaló volt a hirtelen beállt nagy csend. És akkor az előttem álló, fölém magasodó férfi beletúrt a kócos hajamba, majd hirtelen leguggolt elém. Ekkor lettünk majdnem egymagasságúak. Komoly tekintettel rám nézett és csak ennyit mondott.
– Figyelj csak öcskös, azt hiszem tévedtél. Itt nem találod meg azt, akit keresel. Aztán látva sírásra görbülő számat, szemében hamiskás, csalafinta mosollyal folytatta – mert biztos vagyok benne, hogy itt és most, csak te, … igen, itt ma közöttünk, egyedül csak te vagy az egyetlen Nagy Ember. Ezzel hirtelen a derekamnál fogva megragadott és feldobott a magasba. Aztán újra és újra, meg újra. Magasba és egyre magasabbra. Nem is igazán értettem a dolgot, de arra gondoltam, innen felülről, ilyen magasból, valóban nagy embernek tűnhetek. Őszintén, meg is ijedtem egy kicsit, de ahogy lenéztem, a körülöttünk állók már hangosan nevettek. Így végül, én is ezt tettem. Először csak halkan, aztán mind hangosabban és hangosabban. A végén már olyan hangosan, hogy úgy éreztem nevetésem hangja betölti az egész környéket, az egész várost, sőt talán az egész világot.
A monoton, zötykölődő hang igen csak álmosító. De én nem akarok aludni. Még nem. Az íróasztalomnál ülök és a lefóliázott ablakon át bámulom a forgó, pörgő betonkeverőt. Egyszerű jószág, de hasznos. Segít újra építeni a házunkat. Körben munkások, nemrég jöttek. Ők is segítenek, ahogy a betonkeverő. Jó érzés fog el. Pont rálátok a nagymamám házára, hál istennek semmi baja. A nagymamám is gyógyul, már jobban van. Talán holnap kisétálhat az udvarra. Az íróasztal közepén Misa mackóm vigyorog. Igen, jókedve van, tiszta a bundája, de ami a legfontosabb, új lábat kapott, amiről azt állítja, jobb, mint a régi. Én hiszek neki. Furcsák a felnőttek. Ki érti őket, én tényleg semmi rosszat nem csináltam, de újra azt mondogatják, és már nem csak a mamám, hogy csodagyerek vagyok. Ami jó, hogy ki sem kaptam, amiért elcsavarogtam, hogy elindultam egyedül, Moszkvába. Azt mondják, mióta ott jártam, nálunk csitultak a harcok, előbukkant a béke. A házunk is újra épül, a nagymama háza meg talán soha nem fog lerombolódni. Furcsák ezek a felnőttek, most azt mondják, ez talán nekem is köszönhető. De bezzeg én ezt nem hiszem el. Talán inkább a színes pulóveres nagy embernek, akinek már az igazi nevét is tudom. Ha erre jártok, ugorjatok be hozzám. Majd mesélek még. És persze megmutatom a házunk, a nagymamám házát… és a legfontosabbat, Misa mackót.

2016

Itt tudsz kommentelni

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.