Banicz Adrienn: Tüsi szerencsét próbál

Gratulálunk, bekerültél a mesekönyvbe!

A nagy, zöld tisztást itt–ott már elkezdték sárga–piros kosztümbe öltöztetni a levelüket hullató fák, és a hűvös szél is egyre gyakrabban süvített végig a mező felett, ahogy közeledett az ősz. A fűből kimagasló faházak körül sünök sokasága szorgoskodott, néhányan közülük ágakat cipeltek, amivel aztán megerősítették a kunyhókat, míg mások a színes leveleket fűzték egybe, hogy takarót készítsenek a kis falu tagjainak a téli álom idejére. Egyedül Tüsi, a legfiatalabb lakos ült tétlenül egy tönkön, miközben társai egy hatalmas almát cipelve masíroztak el előtte, kuncogva. Tudta jól, hogy rajta nevetnek, s míg régen elszomorodott emiatt, már nem bánkódott rajta. Megszokta.
Lábát lógatva az erdő sűrűjébe bámult, ahová az ő tisztásukról induló kanyargós ösvény befutott. Nézte a kezdetben világosbarna utat, ami a ritkás lombok gyér árnyékától előbb csak enyhén sötétedett, majd a növényzet gyarapodása miatt szinte már fekete lett, míg végül el nem nyelte a rengeteg. Eddig még senki sem merte megnézni, vajon mit rejthet az út vége. A kis sünöket már egészen korán elrettentették a próbálkozástól különböző rémtörténetekkel, így öröklődött generációról generációra a félelem az erdőtől. Tüsinek viszont a legnagyobb vágya volt, hogy felderítse az ismeretlen terepet.
– Tüsikém – sétált felé a legidősebb sünnéni a faluban. Girbe-gurba botjára támaszkodva, elnézően mosolygott fiatalabb szomszédjára. –, már megint itt álmodozol? Tudod jól, hogy nem szabad és nem is tudnánk végigmenni azon az ösvényen.
Tüsi nagyot sóhajtott. Meg sem tudta számolni, hányszor hallotta már ezt a mondatot élete során.
– Ne bánkódj itt egyedül! Gyere, elkél a segítség a takarók körül.
– Ugyan… Tudod, hogy múltkor is csak ügyetlenkedtem – rázta a fejét a fiatalabb sün, ahogy felidézte nemrég megesett kudarcát.
– Csak figyelj oda, és nem lesz semmi baj.
Tüsi tétovázott egy keveset, aztán beadta a derekát. Végtére is, minek búsuljon egymagában? Miután leugrott a rönkről, követte a nénit, aki a többiekhez vezette.
Kezdett sötétedni addigra már, a Nap letűnőben lévő korongja narancssárgára festette az égboltot. A falu lakói raktak egy kisebb tábortüzet, egyrészt azért, hogy melegítse őket, másrészt, hogy sötétben is tudjanak dolgozni, és lássák azt, amivel foglalatoskodnak. A közösség apraja-nagyja körülülte a lángot, beszélgettek és nevetgéltek.
A kezdeti bizonytalanság az ügyetlenség miatt hamarosan elpárolgott, a többiek történetei és viccei felvidították a kis sünt. Régóta nem érezte ilyen jól magát a szomszédai társaságában, végre ő is nevetett velük. De sajnos az, hogy ennyire jól érezte magát, elvonta a figyelmét a takarókészítésről, és néhány levél teljesen más irányban lett felfűzve, mint ahogyan azt kellett volna.
– Buta Tüsi! – kiáltotta az egyikük kárörvendve. – Hogy tudnál te végigmenni az ösvényen, ha még ezt sem tudod megcsinálni?
Többen kacagni kezdtek, és Tüsi hirtelen láthatatlanná akart válni. Nem akart rosszat, igyekezett jól csinálni, de hát megmondta a néninek is, hogy neki ez nem megy! A gúnyolódásoktól kísérve, lehajtott fejjel a házába ment, maga után vonszolva az elrontott takarót.
Otthon csalódottan bámulta a padlót, próbált nem gondolni az imént történtekre. Megfordult a fejében, hogy talán a többieknek igazuk volt, és nem kéne álmodoznia kalandos utakról, amikor még egy ilyen egyszerű feladatot sem képes végrehajtani. A csalódottság azonban hamarosan indulattá érlelődött, ahogy a sarokba dobott levelekre nézett. Meg fogja mutatni nekik! Megvárta, míg a tábortűz fénye már nem világított be az ablakon, és a többiek nyugovóra tértek. Ekkor elővette barna hátizsákját, élelmet és egy takarót csomagolt magának, s amilyen csendben csak tudott, elindult az út felé.
Az erdei ösvény hatalmas volt, és éjjel még sötétebb, mint napközben. A fák kinyúló ágai eltüntették az égboltot, suhogásuk hangja inkább volt félelmetes, mint megnyugtató. Tüsi nem egészen erre számított, amikor mostanra valósággá váló túráját tervezgette. Félve lépkedett, táskája pántjait szorongatva kapkodta a fejét a hirtelen zajok irányába: a csipkebokor, a gesztenyefa, majd a páfrány felé. Rémülten pillantgatott hátra a holdsütötte tisztás felé: ekkor az már messze volt tőle. Folytatta az útját, de ekkor különös alakokat látott elsuhanni maga előtt, ijesztően rezgették a bokrokat mozgásukkal. Tüsi ijedten futott be egy hatalmas lapulevél alá, a hirtelen feltámadt szél megborzongatta, és a furcsa zajok továbbra sem szűntek meg. Magára terítette a takaróját, és olyan apróra gömbölyödött össze, amennyire csak tudott. Ekkorra már rossz ötletnek tűnt a kaland, félt, hiszen teljesen egyedül volt a rengetegben. Kényelmes, meleg házikójára gondolt, amikor elnyomta az álom.
Tüsi meglepetten tapasztalta, hogy reggelre minden más lett. Amikor a sün kinyitotta szemeit, alig ismert rá az erdőre. A napfény áttolakodott az egymáshoz húzó ágak között, így sokkal világosabb volt, mint éjszaka. Sehol nem voltak már az ijesztő árnyak, mint ahogy a süvítő szél sem, madárcsicsergés hallatszott szinte minden irányból. Összecsomagolt, és bizonytalanul elindult. Ahogy útközben szemügyre vette az erdő színes, változatos méretű növényeit, és a sokféle, de barátságos állatot, akikkel találkozott, rájött, hogy nem kell félnie. Csak egyszer állt meg pihenni, hogy megegye az almát, amit előző este eltett, s alighogy befejezte és továbbment, hamarosan elérte az erdő szélét. Meglepte, hogy ilyen hamar kiért a rengetegből, több napos útnak képzelte el a nagy vállalkozást. Boldog volt és elégedett, hát mégis megcsinálta! Ekkor még nem is sejtette, mi vár rá, ha kilép a fák árnyékából.
Egy hasonló mezőn találta magát, mint amilyenen az ő háza is állt, körös-körül éppen olyan sünök sétálgattak és beszélgettek, mint ő volt. A neszre, amit mozdulatai keltettek, a közelebb állók meglepetten odafordultak.
– Nézzétek! – mutatott Tüsi felé egyikük. – Hogy kerülhetett ide?
A megszeppent Tüsit hamarosan körülvették az ismeretlenek, akik választ vártak a feltett kérdésre. Végül a sün nekilátott, hogy elmesélje a történetet a félelmetes erdőről, amiről kiderült, hogy nem is annyira az, és a nem messze lévő falujáról, ahol mit sem sejtenek a szomszédban élőkről. Ámulattal hallgatták őt.
– Sosem mentünk még át az erdőn, de szívesen ellátogatnánk hozzátok – mondta a Tüsivel szemben álló sün, mire társai serényen bólogattak. Tüsi örömmel ajánlkozott a feladatra, hogy elkíséri őket, és azonnal útnak is indult volna, de mivel újonnan szerzett ismerősei nem készültek még elő a túrára, marasztalták őt, hogy pihenjen egyet előtte. Kapott ebédet és vacsorát, és az étkezések között többnyire a falucska lakóival beszélgetett, elmesélte a kalandját azoknak is, akik esetleg nem hallották.
Másnap korán elindultak, a népes csapat Tüsi vezetésével rótta az utat a rengetegen át, elcsodálkozva mindenen, ami keresztezte útjukat. Izgatottan várta, vajon mit szólnak majd otthon a sok új ismerőshöz, és mindahhoz, amit el fog nekik mesélni.
Tüsi már tűkön ült, mire végre elérték a falut. Most is, mint az átlagos őszi napokon, a télre készülődtek a többiek, így kint tartózkodtak.
– Tüsi az! – kiáltott fel egyikük, amikor észrevette az érkezőket. Odacsődültek a többiek is, érdeklődve méregették a jövevényeket. – Hol voltál eddig?
– Átmentem az erdőn – felelte büszkén. – Ott találtam rájuk, egy hasonló faluban, mint ez itt. Meg akartak minket látogatni, így hát elhoztam őket.
Tüsi vidáman szemlélte, ahogy később jó néhányan összebarátkoztak a vendégekkel, s őt magát is részletesen kifaggatták, persze szívesen elmesélte a vele történteket. Elégedetten vette tudomásul, hogy akik korábban furcsának tartották, most büszkék voltak rá.
S ő is magára. Soha többet nem hívták butának, de ha mégis megtették volna, akkor sem hallgatott volna rájuk többé.

2016

Egy válasz erre: “Banicz Adrienn: Tüsi szerencsét próbál

  • Nagyon szép, tanulságos történet. Bizonyára sok olyan gyerek van, akinek úgy kell felnőnie, hogy lebecsülik, nem ismerik el a tehetségét. Ez a történet pont ezeknek a gyerekeknek szól. Bíztatja a szerző ezeket az olvasókat arra, hogy merjenek nagyot álmodni, és hogy soha se adják fel az álmaikat, hiszen mindenki tehetséges valamiben. Szerintem megérdemelne egy helyet a könyvben is.

Itt tudsz kommentelni

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.