Takács Tirza: A szél beszél

Gratulálunk, bekerültél a mesekönyvbe!

Én vagyok a szél. Létezem, mióta a fák és a bokrok. Meg kell hagyni, elég öreg vagyok. Régen szelíd voltam, játékos, jó barátom volt mindenki ezen a Földön.
Aztán az elemek összefogtak ellenem. A föld a legbékésebb közülünk, a tűz a legvadabb, és a víz a megzabolázhatatlan. Túl komolytalannak tartottak. Kizártak körükből, nem vettek komolyan, egyáltalán nem akarták, hogy közéjük tartozzak, és bár minden növény és állat jó barátom volt, az mégsem volt ugyanolyan. Nem ők voltak az én népem. A három elemnek majdnem sikerült elérniük, amit akartak: évekig csendesen és szomorkásan fújdogáltam. Nem tudtam élvezni a szabadságot, amit a repülés képességével kaptam. Aztán elgondolkodtam:
− Mi történt velem? Hiszen régen annyi barátom volt, annyira boldog voltam!
Ez volt a céljuk. Meg akarták mondani, mit tegyek és mit ne. Óriási haragra gerjedtem.
Földet repesztettem, fákat − egykori barátaimat − csavartam ki helyükről, folyók öntöttek ki szörnyű erőmtől, amellyel a hullámokat borzoltam. Eloltottam a tüzet, ahol csak megláttam. Nem érdekelt semmi, pusztán a rombolás. Bosszút akartam állni azokon, akik évekig tartó nyomorúságba taszítottak, nem akartam többé jót senkinek. Száz évig tombolt a viharom, amit csak tudtam, tönkre tettem.
Míg nem, egy nap a hatalmas vihar kellős közepén, egy ház mellett süvítettem el. Benéztem az ablakon, amely akkor, száz év óta először, nyitva volt. Engem még soha senki nem engedett be az otthonába. Ahogy besüvítettem az ablakon, a függönyök lobogtak és papírok szálltak a levegőbe. Egy síró kislányt pillantottam meg, aki egy összegyűrt képet és egy levelet szorongatott. A képen egy fekete-fehér kutya volt, kajla fülekkel, égnek álló farokkal. Szájában labda volt, a zöld pázsiton feküdt. A kislány a képet nézve egyre csak sírt. Zokogott, ha úgy tetszik. A borítékra csak egy valami volt írva: „FOLTOSNAK”
A kutyának szólt a levél, ebben biztos voltam. Megesett a szívem a lányon, hiszen olyan szomorú látvány volt! Leleheltem arcáról a könnycseppeket, csak egy nagy szomorú csöpp haladt kitartóan az álla felé. Ahogy ruhájára esett – bár ő nem tudhatta, hogy látom őt – együtt néztük, ahogyan a puha textil beissza a könnycseppet.
A kislány arcát nézve megnyugodtam. Visszatért belém a remény, mert talán, ha ő beengedett, más is be fog. Meg akartam köszönni neki, amit tett értem, hogy száz év után végre megint éreztem magamban a hitet. Egy erős fuvallattal kikaptam kezéből a levelet és az ég felé repítettem, hogy eljuttassam néhai kutyájának. Ez volt legkevesebb cserébe az ő ajándékáért. Onnantól kezdve nem volt több vihar. Megnyugodtam. Újból az a játékos, szeleburdi teremtmény voltam, aki hajdan. Bocsánatot kértem minden élőlénytől, akit egykor bántottam, és többé senki nem félt tőlem.
És hogy mi lett az elemekkel? Hát…Végül is nem tetszhetünk mindenkinek, nem igaz?

2016