Thot Martina: Csillagismerős

Gratulálunk, bekerültél a mesekönyvbe!

Réges-régen, három hegy lábánál, egy kis völgynyi erdő terült el, hova ember csak ritkán tévedt. Lakói sajátos módon, békésen éltek egymás szomszédságában, mígnem egyszer különös dolog történt. A közösség mozgatórugója, a medve hirtelen eltűnt. A tél végén még előjött barlangjából kihirdetni a tavaszt, de utána senki sem látta többé. Az állatok keresni kezdték, a nyár beköszöntével azonban mind kevesebbszer említették meg. Az erdő népének napjai egyre egyhangúbbá váltak. Egy kellemes nyári estén a denevér is szokásos vadászatára indult. Ügyesen cikkcakkozott a lombok között, bele-belecsippentve a nyüzsgő szúnyograjba. Dolga végeztével nem rögtön hazarepült, mint általában. Úgy érezte, feltétlenül el kell látogatnia a tóhoz. Bár erős szándék vezérelte, kíváncsisága felülkerekedett rajta: félúton valami megzavarta a tájékozódásban, ezért lepillantott az égből. Lent a földön valami megcsillant. Kényszerleszállást hajtott végre.

Thot Martina illusztrációja Gratulálunk, a rajzod bekerült a könyvbe!

– Micsoda idegen szaga van ennek – szippantott nagyot csodálkozva. Közelebb döcögött a fűben heverő hengerhez. Megnézte jobbról, balról, felülről ugyancsak vetett rá egy pillantást, aztán gyorsan csapkodva szárnyaival, a farkas kuckója felé vette az irányt. Várta már, hogy elújságolhassa, nagy sokára megjelent valami, amiről egészen elfeledkeztek mostanában: valami új, valami izgalmas.
A farkas otthon volt. Mélyen aludt, de felébresztette, és mindenáron tőle akarta megtudni, mi lehet az amit talált.
– Egy izé… hm. Honnan tudhatnám? Lehet bármi – hangzott a fegyelmezett farkasválasz.
– Megmutatom.
A lelőhelyre érve az ordas két laposat pislogott az izgalom tárgyára, majd feladta az ébrenléttel küzdött harcot.
– Holnap jöjjünk vissza. Álmosan nem lehet gondolkodni. Jó éjt – azzal faképnél hagyta barátját.
Szegény denevér nem értette, hogy lehet valaki ennyire közömbös.
Másnap délután találkoztak újra, immáron mindketten frissen és kipihenten. Elhatározták, hogy a többiekhez is elviszik a fekete üveges csövet.
– Mi szél hozott erre, ahol a madár se jár, csak száll? – örvendett az elsőként felkeresett bagoly. Rövid beszélgetés után a látogatók megtudták, úgynevezett távcsövet hoztak mutatóba.
Sötétedéskor elvitték a csodát a tóhoz is, ahol a sűrű nádas felől érkezve az énekes nádiposzáta bohókás, kacagó dalától szinte nevetett a környék. A víz a félhomály ellenére csillogott, a parton pedig apró virágok ékeskedtek: szépkékek, picirózsaszínek és szerényfehérek. Illatuk nappal könnyed pillangókat csalogatott, dongókat meg méheket hívogatott.
– Kit kerestek? – úszott a hármas felé a hattyú.
– A poszátát – válaszolt a bőregér.
– Engem nem?
– Már itt is vagy.
Pár pillanat múlva előreppent a zeneforrás.
– Nini – csippantott – ilyesmivel szoktak nézni a kirándulók.
– Ha netalántán ide veti a sors őket – siklott oldalra a hattyú tekintete.
– Azt hiszik, hogy jobban hallanak, ha látnak engem – gurgulázott a kismadár.
Később, miután kigyulladtak az égi fáklyák a hold sarlója körül, a bagoly tanácsára elkezdték kémlelni az eget a távcsövön keresztül. Mikor a denevérre került a sor, ámulva felkiáltott.
– Odasüssetek! – mutatott felfelé, elnézve a cső mellett.
A tücsökciripeléstől zengő tisztáson állva hosszan ámultak és bámultak a jelzett irányba, miközben néha egy-egy lanyha nyáréji szellő borzolta össze tollukat-bundájukat. Gondolatban mindannyian csodálattal teli búcsúszavakat rebegtek. Egy darabja eddigi létüknek hirtelen világossá vált számukra. A sötét égen a hét legfényesebb csillag képében ráleltek egy rég elveszettnek hitt barátra. A Nagymedvére.

2016