Pertz Dorottya: A papírember mérgesbogarai

Gratulálunk, bekerültél a mesekönyvbe!

Élt egyszer egy papírember. Reggelenként halálsápadtan bámult az utcákon keringő hófehér makulátlan öltözékű emberekre és biztos volt benne hogy a szél rengette galacsinbokrok korántsem remegnek annyira mint az ő tehetetlen fecni ujjai. Eljött a pillanat. Ahogy a tükörben megszemlélte magát, szíve hevesebben kezdett dobogni. Homlokán heves ráncok jelentek meg, melyeket tudta egyhamar nem tud kisimítani. Ott volt. Az a tölgyfaanyajegy. Szeméből tompa szomorúság tükröződött vissza. Más volt, a fàktól származó. Időnként talán a sok napsütés hatására emlékeinek körvonalai újra előtűntek. Emlékezett még néhány történetre Bölcs Tölggyel a nagyapjával. Csemeteként nagyapja sokmindenről beszélt neki, ő volt az aki mindig szilárd nyugalomra intette bizonytalan és tapasztalatlan gyökereit. Elmondta hogy a benne munkálkodó mérgesbogarak csak erősebbé teszik, de ha valakinek a gyökere szilárd azt nem tudják tönkretenni. Azt mondta nem kell félni a mérgesbogaraktól mert mindenkinek vannak időnként. Bölcs tölgynek emelett nem voltak feltűnően szép virágai tavasszal, nem törődött önző lombkoronájával sem sokat, ellenben mindenkit közel engedett magához és adott nekik amit tudott. Sosem volt magányos,gombák, félénk mohák, nagyszájú madarak egyaránt kedvelték társaságát. A papírember összerezzent. Az emlékképek akár egy szégyellős árnyék a sarokba húzodtak, nem emlékezett többre. Mint mikor hirtelen megtorpan a harmónikus szavak körtánca amint az írók leteszik a tollat. Oldalra nézett. Asztalán egy kedves rajz állt róla, ábrázolva a pillanatot mikor előszőr belépett a Csemeteképző kapuján. Anyja mindent elkövetett hogy a fia már famentes életet éljen. Hisz a papíremberek többsége így élt, úgy tartottàk a fák elpusztulnak és semmivé lesznek így mások lettek. Bőrük lapjaiból igyekeztek minden fás vonást kiírtani és lenézték ha valaki lombkoronafrizurát viselt. A papírember tölgyfaanyajegye nagy csapás volt. Rosszabb mint ezer lombkoronafrizura együtt. Az asztalról a tükörbe visszapillantva elképzelte az arcát nélküle. A látvány csodàlatos volt. Pislogott. Mintha a képzelet pillanata valósággá dermedt volna, továbbra sem látta a tölgyfaanyajegy ismerős árnyékát arcának bal lapján. Bőre akárcsak mindenütt máshol hófehérré vált. Örömèben mellkasa zilálni kezdett, papírszíve gyűrött szamárfüles sarkai kinyíltak. Magára kapta famentes leheletkönnyű kalapját és megragadva sétapálcáját rohanva megindult munkahelyère. Szomszédai papírhomlokain csodálkozó gyűrődések hullámai jelentek meg. “De hisz mi történt vele?”
Az utcára érve, rögtön odaszökkent egy szabad papírepülőhöz. A városban mindenki ezekkel közlekedett. Szinte még be sem szállt, a friss szél vagy belső lelkesedése nem tudta volna megmondani melyik hirtelen az égbe rántotta a pilótával együtt. Fejéről kis híján elszállt a kalap. Nevetve mosolygott előre. Cseppet sem zavarta a velük szemközti felhősávokban száguldó csinos göndör fecnihajú hölgyek tekintete. Remegő lábbal szállt ki a gépből és elköszönés nélkül futva megindult a bejárat felé. A pilóta kíváncsian nézett utána, majd szórakozottan pödört egyet a fecni bajuszán felszállás előtt. Az izgalom szele rögvest besodorta az izgatott papírembert a főlépcső elé. Egyszerre mindeki tekintete rá szegeződött. Kollégái, példaképei mind elismerően bólogattak.
– Óh, hogy mennyire megváltoztál, szinte hihetetlen! – bókoltak csillogó szemmel mígnem a főnöke is előlépett a sokaságból.
– De hisz ön teljesen más lett. Gratulálok, mindig is tudtam,hogy több lakozik önben. A papírember zavartan beletúrt vékony lehajló fecnikből álló hajába.
– Nos már épp itt volt az ideje, hogy megváltozzam.
– Egyetértek – felelte az igazgató.
– Hisz szükségünk van magára. A mai nap végre majdnem elértük amit akartunk. Az erdőben sikerült megyőznünk az utolsó fát is, hogy hagyja el a területet, ami minket illet.
– Valóban? – csodálkozott a papírember, egyszerűen nem tudta elhinni, hogy Bölcs Tölgy, a nagyapja és barátai ebbe valaha is belegyeznének.
– Nos félig sikerült. Már csak egy levele kell az aláírásához, bár azt mondta nem hajlandó bejönni a városba. Az erdő legszélén lakik és oda nem szívesen megy egyikünk sem, hisz ismeri milyenek a fák.
– Nos, én szívesen elmegyek hozzá,hogy megszerezzem az aláírását.
– Igazán?– mosolyodott el lenyűgözve az igazgató. A papírember fejébe csapta kalapját és hóna alá tette a papírt majd vállára dobta kabátját.
– Máris indulok. A várost elhagyva felerősödött a szél. A papírember kezei közül kis híján kifújta a szerződést. Úgy érezte minnél inkább küzd a szél ellen annál inkább tehetetlenné válik. Nehezen kapott levegőt, a volt erdő területére érve érezte az egykor oly biztonságot adó most viszont gyomorforgató friss oxigén jelenlétét a levegőben. Sétabotjával nehezen tört előre az egyre erősödő szélben, miközben az ég elsötétedett felette.Egyszer csak elért egy dombot. Lihegve felnézett és meglátta. Kétségkívűl ő volt. A Bölcs Tölgy törzse az évek alatt meggörnyedt, levelei megbarnultak, ágainak minden szegletét ezer szám ellepték a fekete mérgesbogarak. A papírember a domb tetejére érve igyekezett elfojtani nyugtalanságát. Úgy gondolta udvarias lesz. Megpróbált kezdeményezésképp előre lépni, azonban lába köré hirtelen lehullot levelek, ágak gyűltek és bokáját körbefonva a földhöz szegezték. Egy nagyon mély rekedt hang megkérdezte
– Ki vagy te?
A papírember megköszörülte a torkát.
– Nos Uram én a városból jöttem, a kilakoltatás ügyében, szükségünk lenne még az aláírására. – Áh,szóval a városból – sóhajtott Bölcs Tölgy – És csak az aláírásért jött valóban? – kérdezte elhaló hangon, mivel szája körül mérgesbogarak csípkedték.
– Igen, már csak arra lenne szükségünk, nem szeretném hosszasan zavarni, szóval azt javaslom intézzük el hamar. A papírember kezdte egyre kényelmetlenebbűl érezni magát és már alig várta, hogy elhagyhassa az erdőt, hogy visszatérve a város ünnepelje bátorságát. Bölcs Tölgy köhögött.
– Furcsa. Az éjjel azt álmodtam, hogy az unokám meglátogat. Ő is a városban él, mikor még gyerek volt, kényszerítették, hogy odaköltözzön. Érzem, sok fájdalmat kellett átélnie, és hogy egész életében megvetették őt, de mégis azt álmodtam, hogy ma eljön hozzám. A szegény papírember megharagudott nagyapjára, amiért emlékeztette élete összes előző napjára.
– Talán csak a múltja miatt kellett szenvednie.De a mai napon,mikor végre mindenki elfelejti az erdőt,talán ő is boldog lesz. Bölcs Tölgy fájdalmasan sóhajtott.
– Félek, mérgesbogarak áldozata lett.
– Azt hiszem téved – felelte élesen a papírember – Minket nem tudnak elpusztítani a mérgesbogarak, hisz nem vagyunk fák és semmi más sem. Mi elpusztíthatatlanok vagyunk
– tette csípőre a kezét a papírember és elképzelte, hogy fog ujjongani a tömeg, amint ezt mondja nekik és felmutatja a papírt, mellyel az erdő utolsó fáját is meghátrálásra kényszerítették.
– Elpusztíthatatlanok – suttogta megvetően a Bölcs Tölgy
– Most már tudom, hogy az álmom hazugság volt.
– Minden bizonnyal – értett egyet a papírember nagyapjával – Nos, jó lenne, ha eltudnák intézni ami még hátra van – ezzel megpróbált előre lépni de a levelek és az ágak szorítása nem enyhült. Ahogy előre nyújtotta a szerződést hirtelen fájdalmas érzés futott át a kézfején. Majd újra és újra. De ezúttal már nemcsak a kézfején hanem mindenütt érezte. Az ég dörögni kezdett. A papírembert hirtelen heves rettegés járta át. Még sosem érzett ilyen fájdalmat, az égből esőcseppek kezdtek hullani és minden egyes csepp keserves fájdalmat okozott. Jajgatni kezdett. Kézfejére nézve, bőre meggyűrődött, elszineződött. Igyekezett még hevesebben kapálózni, hogy kiszabaduljon az ágak szorításából. Arra gondolt Bölcs Tölgy, ha beengedné lombkoronája talán megmenekülhetne, hisz ott nem érnék el az esőcseppek. Hirtelen felkiáltott.
– Bocsáss meg nagyapa! Hazudtam, én vagyok az, akit az álmodban láttál. Kérlek bocsáss meg nekem, engedd hogy közelebb mehessek hozzád a leveleid alá.
– Sajnálom, akárki is vagy, de akit legyőztek a mérgesbogarak, azt nem lehet megmenteni.

2016

Itt tudsz kommentelni

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.