Bősenbach Erzsébet: Halacskák a vízben

Végre lett a kertben egy medence! Úgy úszik benne Gábriel, hogy öröm nézni!
– Én egy halacska vagyok! Nem is! A Tengerek Ura vagyok! – és csak csapkod a vízben, sikong és örül.
– Ez a medence jó ötlet volt! – nevet össze anya és apa.
Este Gabóca még mindig a vízben lötyköli magát.
– Kicsim! Már olyan a kezed, meg a lábad, mint egy gyűrött papír! Gyere ki a vízből! – könyörög anya.
– Jaj! Még nem lehet! Potyka nem maradhat egyedül!
(Potyka egy szép, felfújható halacska, amit Gabó tegnap kapott, illetve „kinyafogta magának”, ahogy apa mondta.)
– Hát hozd ki őt is! Ennie kellene, mert éhen hal! – próbálkozik anya.
– Ő a vízben eszik! Adjál neki enni, kérlek!
– Honnan vegyek én most este kukacot vagy vízinövényt? A vízben csak ilyeket ehetnek általában a halak! Ha kijöttök, finom vajas kenyér lenne szalámival, paprikával, paradicsommal! – győzködte tovább Gábrielt anya.
– Jó, kimegyünk! – győzött az éhség.
Vacsora után Potyka nagyon kíváncsi volt egy mesére is. Egyszer volt, hol nem volt, mélyen a tengervíz alatt, lent a királyi palotában, reszkettek a halak a félelemtől. Féltek a halászok hálóitól, a horgászok horgaitól. – kezdett bele anya a mesélésbe.
− Én vagyok a király, ugye?
– Persze, hogy te vagy! Tehát Gabóca, a király pedig vigasztalta őket!
– Ne féljetek, kicsi halacskák! Megvédelek benneteket! – így mondta, ugye anya?
– Igen. Sőt, még azt is mondta: Elmegyek a félelmetes víz alatti barlang mélyére, kihozom onnan a beleesett varázspálcát, és megoldom örökre ezt a nagy-nagy-nagy gondot!
– Ez igen! Tényleg így mondtam, ugye kis Potykám! – simogatta a halát Gábriel.
– Még azt is mondtad – folytatta anya – hogy azonnal indulsz. El is indultál, bár nagyon féltél. Sokáig kellett lefelé úszni, egyre hidegebb és sötétebb lett a víz. Végül beértél a barlangba, ahol semmit sem láttál. Nyálkás és hideg volt minden, de te csak mentél előre, közben a két kezeddel tapogattad az aljzatot, hátha megvan a pálca. Egy kis résnél rátapadt a hátadra egy polip is. Persze tudtad, mit kell tenni!
– Mit? – húzta magára Gabóca a takarót.
– Odasúgtad neki a titkos szót…
– Aha! Tényleg, most már emlékszem! – erősen kapaszkodott Gábriel Potykába.
– A polip úgy elúszott, mintha ott sem lett volna!
– Hála istennek! – sóhajtott Gabóca.
– A pálca akkor került meg, amikor már azt hitted, elvitte a polip. Szerencsésen hazaértél, elkezdtél a pálcával nagy köröket rajzolni a levegőbe, miközben azt mondtad:
– Kedves pálca! Megtaláltalak, most aztán fogadj szót nekem! Változtasd a vízbe dobott horgokat pici lámpásokká! Mert ha nem, akkor irgum-burgum vasfazék!
– Sikerült, ugye? – aggódott Gabó.
– Hát persze! Hozzad a füzetedet, le is rajzolom neked! – nevetett anya.
– Szóval itt a horog, ííígy. – rajzolta anya. Az úszója pedig lámpa lett rajta, így: j – látod, az a pont rajta a lámpácska.
Minden halacska tudta ettől kezdve:
VIGYÁZAT, AMI VILÁGÍT, AZ HOROG! KERÜLD EL!
– A hálóval halászóknak pedig nagyon zötyögősre, hangosra varázsoltad a hajójukat, így már messziről érezték a halacskák őket a vízben és időben el tudtak menekülni.
– Itt a vége fuss el véle! – fejezte be anya a meséjét.
– Ez nagyon jó mese volt! – sóhajtott fel Gabóka. A világító horog is jó volt benne.
– Már le is tudod írni mától fogva azt, hogy „jó”! – kacsintott a fiára anya – ugyanis ez a világító horog a „j” betű.
Gábriel leírta: „jo”
– Azért egy vesszőt tegyél még az Ó-ra, mert nem úgy mondjuk! Hallgass a füledre! –búcsúzott anya egy „jóéjtpuszival”.
– Anya! Súgd meg még nekem, mi volt a varázsszó, most valahogy nem jut eszembe! –szorította magához anya nyakát Gábriel.
– Szeretet! – súgta anya Gabóca fülébe. Tudod, a szeretet mindent legyőz!
Éjjel, álmában Gabó még nagyon sok, szép, hasznos, jó dolgot varázsolt a pálcájával!

2017 Komló