Bombicz Judit: Katica pöttyei

Katica az erdő mélyén élt családjával, egy gyönyörű gombaházban. Otthonukat még a Nagyszülei készítették, de ők már sajnos nincsenek közöttük. A kis Katicának még mindig nagyon hiányoznak a Nagyszülők, de elfogadta, hogy már csak szüleivel és testvéreivel élnek ebben a szép erdőben.
Elmúlt a nyár, beköszöntött a szeptember, az ősz, és vele együtt az iskolakezdés ideje is.
Katica életében először megy iskolába, hiszen testvérei közül ő a legkisebb, így eddig otthon lehetett minden nap, az Édesanyjával. Kicsit félve, mégis reménykedve várja az első osztályt, Bagoly tanár urat, akit már látásból ismer, és természetesen a többi kis elsőst, akikkel együtt fogja megtanulni, amit tudnia kell.

Bombicz Judit illusztrációja bekerül a mesekönyvbe

Szerencsére nem egyedül vág neki az ismeretlennek, hiszen a szomszédságukban élő csiga-család legkisebb tagja is most kezdi az iskolát. Amióta csak a világon vannak, mindig együtt játszottak ők ketten, Katica és Csigabiga. Soha nem veszekedtek, mindig jól megértették egymást.
Amíg Anyukáik egymással beszélgettek, addig ők ketten mindig jó játékokat találtak ki, és vidáman töltötték mindennapjaikat. Ezek a gondtalan mindennapok azonban mostantól megszűnnek, hiszen az iskolával több feladat, tanulnivaló is jár, amit mindkettőjüknek muszáj elvégezni.
A tanév első napján még mindkettejüket Anyukájuk kísérte el az iskolába, hiszen ők is tudták, nem egyszerű a két kicsinek, hogy olyan gyerekek közé kerülnek, akikkel még sosem találkoztak.
– Csigabiga, én kicsit félek! – súgta oda társának, Katica.
– Kicsit én is, de várom is, hogy milyen lesz az iskola! – válaszolt a kis csiga.
– Én úgy képzelem, hogy van egy nagy farönk, az lehet Bagoly tanár úr asztala, és előtte vannak a mi kisebb rönkjeink, amin majd írni, rajzolni tudunk. Tényleg, te láttad már Bagoly tanár urat? – érdeklődött kíváncsian hétpettyesünk.
– Még soha, éppen ezért is félek kicsit! Azt mondják, hatalmas madár! – válaszolta riadtan Csigabiga.
– Nyugalom, gyerekek! – hallatszott végre hátuk mögül Csiga néni hangja. – Nem kell félni a Tanár Úrtól! Kedves, jóságos, de emellett azért szigorú is! Higgyétek el, nem lesz semmi baj!
A két kicsi ettől persze még nem nyugodott meg teljesen, viszont a szájuk is tátva maradt, mert megérkeztek az iskolához. Katica elképzelése majdnem teljesen helyes volt az osztályteremről, ami egy szép kis tisztáson volt. Falai, ablakai nem voltak, ellenben ágakból font tető került fölé, amit karcsú fatörzsek tartottak. A katedra mögött egy nagy, fekete tábla lógott, mellette pedig egy hatalmas térkép, amin az egész erdőt látni lehetett.
Megérkezett Bagoly tanár úr, a kicsik elcsendesedtek, Katica és Csigabiga pedig leültek egymás mellé. Sok-sok nap telt már el így, hogy iskolába jártak, amikor végre elkezdték tanulni az összeadást.
Szegény Csigabiga nagyon sokat szenvedett a számtannal. Hiába próbált ki bármit, soha nem sikerült a helyes eredményre jutnia. Nem ment neki az összeadás.
Egyik nap, amikor kicsit búsan ballagtak hazafelé az ösvényen, elöl Katica, mögötte Csigabiga, a kis csiga egyfolytában Katica pöttyeit nézegette. Egyszer csak ezt lehetett hallani:
– Egy pötty, meg még egy pötty, az kettő pötty! Kettő pötty, meg kettő pötty, az… hm. Megvan, négy pötty!
– Csigabiga, mit csinálsz te itt mögöttem? Hiszen te tudsz összeadni! – kiáltott fel a kis Katica boldogan.
Azonnal rohantak haza, hogy megmutathassák, hogyan számol már Csigabiga, Katica segítségével.
Másnap az iskolában, számtan órán, amikor Csigabiga felelt, maga elé képzelte Katica szárnyait, szép, fekete pöttyeivel, és máris könnyebben ment az összeadás. Bagoly tanár úr is megdicsérte, s amikor óra után megkérdezte, hogyan sikerült egyik napról a másikra megtanulnia, a két kicsi elmesélte neki hazafelé vezető útjukat.
Bagoly tanár úr megsimogatta mindkét kis diákja buksiját, és csak ennyit mondott.
– Maradjatok mindig ilyen jó barátok, és segítsétek egymást továbbra is mindenben! Örüljetek egymás sikereinek, és mindig bíztassátok egymást, ha valami nem sikerül. Mert a barátok soha nem irigyek a másikra, hanem együtt örülnek vele, ha sikerül elérnie egy célt. Büszke vagyok rátok!
Ezzel útjukra engedte őket.
Katica és Csigabiga pedig boldogan bandukoltak hazafelé egymás mellett, hiszen tudták, amíg barátok maradnak, addig mindig egymás támaszai és segítői lehetnek az életben.

2017 Tokod