Káspári Dorottya: Az Ezüst–patak

Gratulálunk! Bekerültél a mesekönyvbe! 2017

Egyszer volt egy hatalmas végeláthatatlan erdő. Az erdőt egy patak szelte át, pontosan a közepén. A forrás mentén két kis ház állt. Egyikben Tündéék laktak, a másik pedig az erdő túlsó végén volt és ott Napsugáréknak volt az otthonuk. Ritkán találkoztak, ám gyerekek mindig megtalálták a módját hogyan legyen ez lehetséges. Folyton az Ezüstvíznél találkoztak, ott ahol a tölgy és a bükkerdő egybeért. Pontosan az erdő közepén.
– Te is hallod, amit a patak susog? – kérdezte Tünde minden alkalommal mikor kint voltak, de Napsugár ezt felelte:
– Nem. Nem is tudom Tünde, lehet, hogy csak képzelődsz.
– Biztos, hogy nem. Most azt mondja: – Szervusztok! Én vagyok az Ezüst-patak. Hallotok?
– Jaj, gyere már Tünde! – hívta.
– Rendben, megyek – azzal elballagtak az erdő belseje felé.
Tünde este ért haza, épp úgy, mint Napsugár. Másnap nem mehettek ki a patakhoz. Tünde otthon segédkezett, Napsugár ebédet főzött, mert a szülei nem voltak otthon. A lány, aki hallotta a susogását a forrásnak kivitte édesanyját és édesapját a helyre. Sajnos egyikőjük sem hallotta.
– Sajnálom, én sem hiszem, hogy a patak beszélne – szabadkoztak. A lány nagyon szomorú lett. „ Hogy lehet az, hogy senki sem érti halk beszédét?” – gondolta.
– Kedves Tünde! Én hallom a gondolatod – hallatszott egy lágy csobogó hang – ne légy ám szomorú, hisz aki nem érti halk beszédemet, bizony nincs nyitva a szíve a világ előtt. Te viszont készen állsz, hogy beletegyem kincseimet.

Káspári Zalán illusztrációja bekerül a mesekönyvbe

Mikor az utolsó szava is foszlánnyá vált, a lányra ezüstös por szállt, olyan színű, mint telihold estéjén a patak.
Ekkor Tündének furcsa érzése támadt, de el is illant abban a pillanatban. Viszont könnyebb lélekkel ment, mint valaha, mert tudta, hogy nem kell ahhoz mások véleménye, hogy tudja, létezik az, amit lát és hall.

2017 Budapest

Itt tudsz kommentelni

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.