Gonda Viktória: Csimpa, a kismajom

Gratulálunk! Bekerültél a mesekönyvbe! 2017

Élt egyszer a földkerekségen egy aranyos, mókás, barna szőrű, barna szemű kis maki, ki az Afrika állatkertben töltötte minden idejét, ami igazság szerint természetes volt, mivel neki ez a hely volt az otthona. Szerette Anyukáját és a többi majmot, de már nagyon unta, hogy mindig csak ülnek, sétálnak a ketrecben, esetleg csimpaszkodó partit rendeznek, miközben az emberek egyfolytában fotózzák őket. A ketrecen kívül még volt olyan hely is, ahol nem tudtak kinyúlni a rácsok között, mert valamilyen láthatatlan fal választotta el őket az emberektől. Néha kaparászott oda, vagy ha nagyon rossz kedve volt, akkor még neki is ugrott, de mindig csak megfájdult tőle a feje. Ilyenkor az emberek a fogukat mutogatták és közben furcsán meghajoltak és a hasukat fogták. A kicsinyeik meg ugrabugráltak, mint amikor én mérges vagyok, de ők örömükben csinálták ezt.

Gonda Viktória illusztrációja bekerül a mesekönyvbe

Hát, így teltek a napjai a kis Csimpának, de aztán egy kora tavaszi csillagos éjszakán, amikor még minden csimpánz szundikált, Ő egy erőteljes tavaszi fuvallatra felébredt, mert az megmozdította a kaput, amin az ember szokott nekik finomabbnál finomabb eledelt behozni. Halk léptekkel odament és észrevette, hogy az ajtó kinyílt, amin ők még soha nem tették ki a lábukat. Óvatosan kilépett az ajtón és visszahajtotta a nagy vaskaput, majd pedig elindult a nagy felfedező útjára. Elsőként a pápaszemes maki, majd a borneói nagyorrú majom ketrece mellett sétált el. Nagyon furcsállotta, hogy most ő nézi kintről az állatokat. Nagyon kíváncsi volt már a nagy vadakra, amikről a mamája sokat mesélt, így mikor észrevette az óriásfogú állatok tábláját, arra vette az irányt. Az állatok királyának kifutója előtt találta magát, az oroszlánnál. Hatalmas sörénye csodásan koronaként borította fejét, mikor odalépett a kalitkájához az egy hatalmasat ásított. A fogai akkorák voltak, mint Csimpa kedvenc eledele a banán. Kicsit megijedve hátrálni kezdett, de mivel az oroszlán ügyet sem vetett rá, így újra közelebb merészkedett és nézte a nagy állatott a ketrecében. Megunva a király mozdulatlanságát folytatta tovább az útját. Látott még csíkos nagy vadakat, és négylábú csíkos patásokat is, de a legfurcsább az, az állat volt, akinek az orrán még valamilyen furcsa kinövés is éktelenkedett. Aztán látott hosszúnyakút, meg tollas piperkőcöt, akinek a tollai csodás színekben pompáztak. A legfurcsább az volt, hogy most őt nézték ferde szemmel, senki nem szólt hozzá, úgy tekintettek rá, mint az emberekre: unottan, álmosan bámultak rá és közben látta rajtuk a megvető közönyösséget.
– Nem is olyan jó embernek lenni! Itt ez a sok állat és mindenki olyan csúnyán néz! – gondolta. Kezdett neki hiányozni az otthona, majom anyukája, testvére, unokatestvérei, akikkel jókat szokott játszani, igaz sokat gonoszkodnak is vele, amitől elmenekülne, de akkor is Ő hozzájuk tartozik. Inkább szeretetben és boldogságban él velük a megszokott fáján lógva, mint itt kint idegenek között. Visszaszaladt azon az úton ahol az állatok csodálkozva nézték még mindig, hogy mit keres ez a majom itt kint. A vaskaput kinyitotta, majd ahogy belépett egy halk kattanással maga után be is zárta a külvilágot. Óvatosan mellébújt az anyukájához, aki egy mozdulattal magához is ölelte az ő kis Csimpáját. Reggel elsőként ébredt, majd gyorsan odaszaladt az etetőhöz kivett belőle egy szép banánt és azt adta anyukájának szeretete jeléül.
Most már tudta, hogy nem jobb kint, mert ott minden csak látszat: hiába vagy szabad, ha a szeretteid nincsenek veled.

2017 Kunhegyes