Töröki Papp Erzsébet: Az öreg diófaszekrény
Egy napsütéses reggelen a tavasz illata lengte körül a padlást.
Semmi előjel, csak úgy, mint egy zsenge kislány, ki egy szál pongyolában szalad ki a kertbe, őszintén, tisztán, frissen. Egyszer csak elmúlt a tél, kipattogtak a rügyek, s mielőtt bárki észrevette volna, virágok illata szállt fel mindenfelől. S ez a kusza illatfelhő, mint valami huncut kislány, incselkedett a pókhálóval a sarokban, a porcicákkal a szekrény alatt, megcsiklandozta a kopott falovacska orrát. Még a csorba kancsóba is belebújt.
Szinte minden életre kelt a padláson, csak a diófaszekrény nyögdécselt fáradtan. Ám a reggel első sugaraival más is bekukucskált a padlásra. Egy kismadár volt. Körbecikázott minden sarkot, sietősen, kapkodva. Pár pillanat volt az egész és már röppent is tovább.
– Fiatalság! – nyögte sóhajtva az öreg szekrény.
Az idő vasfoga edzette ajtaját, oldalát, erezetét. Faragott, gondosan kimunkált díszei, megkopva, csorbítva, itt-ott megrepedve próbálták még visszaadni utolsó leheletükkel is régi fényét a szekrénynek, mikor még virágkorát élte szépséges rózsamotívumaival. S a szekrény csak sóhajtott nap-nap után búsan, hogy szinte még hallgatni is fájt.
Kis idő teltével a madárka visszatért, s nem egyedül. Ketten röppentek be a padlásra, egyenesen abba a sarokba, ahol az öreg diófaszekrény rejtőzött. Oda még a napsugarak is csak sokára, hosszas keresgélés után jutottak el. De a két kismadár mintha már nem kereset volna semmit. Körbecikázták az öreg diófaszekrényt, közelebbről, távolabbról is, majd kiröppentek a padlás kicsiny ablakán, mintha ott sem lettek volna.
Az öreg diófaszekrény csak sóhajtozott, rosszallóan zsörtölődve:
– Fiatalság, no hiszen! – hallatszott mély, dörmögő hangja a sötét sarokból. A többiek a padláson fel sem vették zsörtölődését, megszokták már a hosszú évek alatt. A görbe ruhafogas nagyokat nyújtózott a tavaszi napsütésben, a copfos baba is kisimította ruhája gyűrődéseit, hogy illőképpen köszöntse a tavaszi napsugarakat. Még a csorba kancsó is lerázta magáról a por egy részét.
S ahogy a nap feljebb ballagott az égen, a tavasz illatos mámorával a madárcsicsergés is felébredt. Mintha hirtelen rengeteg mondanivalójuk támadt volna, hangos csivitelésük egybefüggő ricsajjá erősödött. A két kismadár is vissza-visszatért a padlásra, csőrükben hol egy gallyacskát, hol sárgombócot, vagy éppen egy kóbor tollpihét hoztak. Lehullott cérnafoszlányokat, szőlőről csent kötöző zsinórt, leveleket hordtak össze, s míg az egyik fészeknek valót keresett, a másik a fészket rendezte. Igazgatta tapasztotta, formálta, míg kellőképpen kényelmesnek nem találta. Azután csak ült, s a párja tovább cikázott mindenféle kukaccal, bogárral, magvakkal, egyebekkel.
Az öreg szekrény csak morgott, nyöszörgött:
– Minden szeméttel telehordanak! Hát már semmit sem tisztel a mai ifjúság?! Gyönyörű faragásaimat nem elég, hogy a szél befedi porral, de még ezek is mindennel összemocskolják!
De bizony hiába is zsörtölődött, morgolódott, a madárkák bizony nem költöztek el. S nap-nap után telt, s egyik hét a másikat kergette sietős kíváncsisággal, csak a természet csodáját végre újra megtalálja. S akkor láss csodát a tavasz ricsaja költözött a padlásra! A kismadarak egymás szavába vágva követelőztek a szüleiken, akik türelmesen, szorgalmasan gondozták, nevelgették csemetéiket.
Az öreg diófaszekrény lassan megszokta az állandó ricsajt, s már egyáltalán nem zavarta a madarak jelenléte. Sőt, mintha egy régi érzés ébredt volna benne, amit már-már majdnem elfeledett. Ahogy otthont adott a madaraknak, s látta őket felcseperedni, ahogy az ő faragott tetődíszéről tették meg az első próbálkozást a repülésre, hasznosnak érezte magát, úgy, mint régen. De ez mégis más volt, hisz most nem ruhákat őrzött portól, napfénytől, hanem menedéket adott egy új élet kezdetéhez. Többet nem zsörtölődött, nem morgott, nem nyögdécselt. Faragásai fel-fel fénylettek a por alól a bekukucskáló napsütésben.
S ahogy eltelt a nyár, s az ősz fáradt lehelete rezegtette meg a pókhálókat a padlás minden zegzugában, a madarak hangos csiviteléssel cikáztak körbe a padláson, s egy utolsó csodás énekkel búcsút intve útra keltek. Majd nap-nap után telt el a hirtelen jött csendben. Mintha ott sem lettek volna. Az öreg diófaszekrény azonban már nem volt többet szomorú. Örömmel, büszkeséggel és reményekkel teli lélekkel várta újra a tavaszt, napsütést.
Boldogan várta az új kezdetet.
2017 Nyíregyháza