Natalie Danaisz: A kisfiú és a pillangó

Gratulálunk! Bekerültél a mesekönyvbe! 2017

Ez a mese épp ott kezdődik, ahol a város véget ér. Ott, ahol a dombok elengedik a szőlőskerteket a hosszú ölelésből, ahol néhány öreg mandulafa jelzi csak a régi kertek szabálytalan vonalát, meg az a pár sárga virág a száraz fűben, ami évről évre virágot bontva súgja a fény üzenetét. Ott, ahol szamóca illatú langyos szél borzolja a lenvirág-szoknyában hullámosan táncoló rét aranyhaját, és puha tenyérrel egyenesre öleli az árvalányhaj hajlós derekát.
Itt élt valahol a gömbölyű dombok és a kék ég között a fehér pillangó, a kisfiú legjobb barátja.
A kisfiú a városban lakott, egy sokemeletes ház kockára formázott lakásában, aminek egyetlen jó tulajdonsága az volt, hogy a csöpp erkélyről, ami a szobáját ölelte ívesen, éppen a dombokra lehetett látni, ezért a kisfiú lába gyakran megtelt hirtelen-szaladással, hagyott ilyenkor csapot-papot, úgy igyekezett a meredek úton felfelé, ha valaki messziről pillantotta meg, valóban úgy tűnhetett, mintha apró, láthatatlan szárnyak emelnék sietős suhogással. Mikor a dombra felért a nagy fáradságtól pihegősre halkultan, az árvalányhajba bújt szuszogósan, majd göcögve, hahotásan gurult a selymes fűben lefelé. Közben forgós lett a világ, gömbölyű, és nem is tudta akkor, hogy a kék len-szoknyák babonázzák-e tükrösre szemét, vagy az ég hajolt már arcához ilyen közel. És szédülni is jó volt, boldogságos, táncot-lépős volt a rét, tücsökzenétől bongós, és óriás sárga virágoktól mézes illatú. vele kacagott a föld meg az ég, és a nevetés valahol közben mindig összeért.
Mint egy apró villanás, egy foltnyi rebbenés, úgy libegett elő a fényből a lepke. A kisfiú tekintete mégis rajtafelejtődött, és szíve ámulósra telt örömmel, a szeme meg csodalátó nézéssel, amilyennel csak gyerekszem képes látni, aztán valahogy elfelejtődik ez bennünk, vagy elalszik mélyen, és csak egészen kivételes alkalmakkor ébred, akkor pedig mindig szamóca illatúnak érezzük körülöttünk a levegőt.
Mondom, így pillantotta meg a lepkét, sokáig bámulta libegős táncát, míg a nézésben már egészen elfáradt, akkor nagyhirtelen elhatározás született kíváncsi kis fejében, és az egyik alkalmas pillanatban utána eredt.
„Ma kipróbálja” – ezt gondolta. Már sokszor készült rá, de úgy nem lehet, ha az embert állandóan figyelmeztetik a veszélyekre. Csak nekilódul, széttárja a karjait, aztán ott a lejtő, ami éppen megfelelő, és végül a szélre bízná a dolog fennmaradó részét, legalábbis így képzelte.
Apró lépésekkel kezdte, aztán tulajdonképpen a domb íve szabta meg a lendület nagyságát, de ő akkor még nem is tudott ebbe belegondolni. A pillangót figyelte, próbálta átvenni a ritmusát. Néhány bátor mozdulatban érezte, hogy lábai a levegőt szelik, de inkább csak a vágy ereje volt, ami ilyenkor a pillanat valósága fölé emelte őt.
Milyen szép lenne, gondolta magában, kicsit röpködne itt, aztán úgyis vége. Hiszen várták már otthon, és ő mindig pontosan betartotta az erre vonatkozó fogadalmakat. Ekkor már a pillangót sem látta, a lendület is túl nagynak bizonyult, és… csúnya vége lett a kis kalandnak. Egészen a domb aljáig sodródott, s a végén tényleg elfogyott a talaj a kicsi lábak alól, de ez meg valahogy semmiben sem hasonlított a repüléshez.
– Buta lepke, buta gonosz lepke nem vártál meg, pedig majdnem sikerült.
Ő még nem tudta, nem is tudhatta, hogy a majdnem milyen messze van attól, ami a miénk…
Széttárt tenyereit durcásan a nap felé fordította, a szétömlő fényben olyanok voltak, mint a kifeszített lepkeszárnyak. Halvány estébe hajlott a mézszín délután, mire dübögős-szaladással hazaért. Egyenest a kamrába sietett furakodós izgalommal, ahol sokáig keresgélt, de csak üres üvegekre bukkant, amikből kikéretőzött az előző nyárból ott ragadt, fűbe-puffanós barackok emlékének illata. Volt ott sok használhatatlan lim-lom, amit rendre szét is hajigált. Leült egy sarokba, egy kicsi rácsos ablak alá. A lemenő nap alig egy vékony sugárban csordult végig a szemközti fal repedésein. Így pillantotta meg a falra felakasztott lepkehálót. A sugárból kiváló arany fényfolt, mintha mozdult volna a háló rácsai között. Mintha pillangószárny remegett volna benne fényesen.
– Arany pillangó, napszárnyú barátom bárcsak itt lennél velem – gondolta, és durcás foltot kent koszos kis kezével az arcán legördülő könnycseppekből.

2017 Csopak

Itt tudsz kommentelni

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.