Pestiné Paics Marianna: Ahol a mesék eltűnnek

Szürke köd borította be a tájat, a nap sugarai visszapattantak a színtelen masszáról és már emlékezni sem emlékezett rájuk senki itt a hegyen. Régebben nem így volt.
A reggel friss illattal érkezett, bogárdöngicséléssel, lágy szellővel és a feketéből mélykékké, majd színessé váló virágocskák kinyíló feje köszöntötte a felkelő napot. A közeli patak hűs csobogása hívogatott a reggeli tisztálkodásra, a lejtő oldalán legurult a boldogság, és vidám, csilingelő kacagással szórta szét magát. Az erdő mélyét is fátyolos, élénk fénybe borította a lassan lezúduló napsugár-zuhatag, és mire Bársony végleg felébredt, már szeretettel ölelte körül a világ. Boldogan kezdte meg napi útját. Elhaladt a harmatos levelek mellett, át az avar-illatú erdőn. A madárcsicsergés-bogárzümmögés-szélsusogás és a csönd fonta háló védőn kísérte a táguló ősvényen, mígnem elérkezett a völgykatlanba társaihoz.
A Nagy Tisztás a csodák világa volt, játék és beszélgetés, ismerkedés az ismeretlennel. A világ tágra tárt karokkal várta őket ölelésre. Puhán tekergőztek az ősi tölgyek törzsei, rajtuk játékos foltokban a borostyán zöld levelei törték meg a sötétbarna kéregöltözetet; vastag karjaikkal tartották az erdő lombozatát és otthont adtak megannyi élőlénynek, akik kergetőztek, hancúroztak és mókáztak.
A távolban a magas hegyek alig derengtek még, a felszálló pára és a távolság felszívta magasra tornyosuló alakjukat, és elrejtette a száguldó időt, mely mint szélvihar közeledett; lassan, tömören és megállíthatatlanul ömlött le a hegyek irányából. Ezt Borostyán még nem tudta. Vágyott azokhoz a hegyekhez menni, felhágni a tetejükre és onnan körülnézni a látható világra, csodálni, amit elképzelt, hogy csodálni lehet. Néha meg-megállt a játék közben és pár lépést tett az óriás sziklák irányában: tekintete fürkészte azt a helyet, ahová olyan sokan elindultak ebből az erdőből… ahová mindannyiuknak menniük kellett, amikor eljön az idő. Neki is hamarosan. Néha már indult volna, sürgetőleg szólította valami belső hang… ugyanakkor félt is a csúcsoktól, melyeket nem látott, csak sejtett.
Végül elérkezett az idő. Először csak a levelek ficánkoltak hevesebben, halkult a madárcsicsergés és rövid csendet követően megmozdultak a fák törzsei, recsegve álltak ellen a hegyek felől lezúduló szélviharnak, mely gallyakat sodort és leveleket csapott arcukba. Az idő sebesen száguldott mellettük, elmosta először a színeket, majd a formákat is, végül eltűnt a Nagy Tisztás, a Csend-zuhataga és a társak… Igen, Borostyán számára is eljött az idő. Elindult szívében várakozással és tartózkodással. Maga sem tudta pontosan hogyan, de megérkezett a hegy lábához, és ő is elkezdte legyűrni a sziklákat.
Szürke köd borította be a tájat, a nap sugarai visszapattantak a színtelen masszáról és már emlékezni sem emlékezett rájuk senki itt a hegyen, csak Borostyán.
Mert ő elhatározta, még lent a völgyben, hogy nem enged az idő rohanásának, hanem lelkében magával visz a Völgyből egy darabot. Azt a darabot, mely a Völgyben az övé volt: a színeket, a formákat, a napot, a táguló világot, a szívét és lelkét. Mindenkinek adott belőle, aki mellette kapaszkodott a hegyen fel, a sziklák éles horzsolásai közepette, és Borostyán Völgye egyre tágulóbb rést ütött a szürke, színtelen masszán. Már nem egyedül küzdötték magukat felfelé, hanem együtt. Kapaszkodtak a hegyen, egyre feljebb, mert kellett – de számukra a Völgy nem veszett el végleg. Körbelengte őket a boldogság, egymás szemébe néztek és tudták, hogy nem vesznek el, és felérnek a csúcsra. A hegy nem győzte le őket, a Völgy pedig belakta derűjével a hegyoldalt, az eltűnt mesék visszatértek… és a nap felragyogó sugara elkezdte megfesteni a tájat. Itt, a hegyen is.

2017 Székesfehérvár

Itt tudsz kommentelni

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.