Kása Fanni Laura: Oroszlánok között

Napsütötte, derűs, nyári délelőttön egy öttagú család utazott a fővárosba, a közeli kis városkából. Anya, apa, Panni és két idősebb bátyja már izgatottan várták, a híres állatkerti kirándulást, hiszen ezért jöttek. Panni, a szőke hajú kislány számára rendkívül hosszúnak tűnt az út, amely valójában csak háromnegyed órára sikeredett. Egész úton érdeklődött, hogy ott vannak-e már. Mikor érnek oda? Végül mégis csak megérkeztek, s nem is sejtették, milyen nagy kaland várja őket.
A jegyváltás után a tíz éves kislány először lépte át az állatkert kapuját. Szája tátva maradt a csodálkozástól, egészen elképedt a látványtól. Két kis kezét összecsapta, és hangosan felkiáltott:
– Erre vágytam egész életemben, milyen csodálatos, s mennyi állat van itt! Gyerünk, induljunk, nézzünk meg mindent! – így is lett. Nagyon élvezték a verőfényes napot, azt, hogy mennyi szép, érdekes, s eddig csak tévében, könyvekben látott állatokkal találkozhattak. Egész napot kellemesen töltötték, sokat nevettek, jól szórakoztak. Már sötétedni kezdett, amikor elérkezett a záróra, ekkor nagyon sok ember egyszerre indult el a kijárat felé, tolakodtak, lökdösődtek. A kis Panni keze egyszer csak elengedte az anyukája kezét, és eltávolodtak egymástól. Eléggé fáradt, és álmos volt, s leragadtak a szemei is. leült egy sárgavirágú, egzotikus, illatos bokor tövébe. Nem törődve a nagy zsivajjal, és az embertömeggel a kislány eldőlt, és mély álomba szenderült. Panni szülei az állatkerten kívül vették észre, hogy a lányka nincs velük. Segítséget kértek a portástól, az információstól, az összes dolgozótól, közösen arra az elhatározásra jutottak, hogy semmi értelme sötétben keresni a kislányt. Túl nagy az állatpark, úgysem találnák meg, ott bent nincs veszélyben, nem érheti baj. Reggel visszatérnek majd nyitáskor, s ekkor megkeresik Pannit. A testvérek megbeszélték, hogy talpraesett az ő húguk, nem kell őt félteni, így kicsit meg is nyugodtak. Már késő este volt, éjfél körül járt az idő, a hold, a csillagok, s az állatkert lámpái adtak némi fényt csak. Panni még mindig a bokor tövében aludt, mikor beszélgetés törte meg az álmát. Pislogva, álmosan ébredt meg, nagyon megrémült, mikor látta, hogy az állatokon kívül egy árva lélek sincs a közelben. Felállt, remegő kézzel törölgette könnyes szemeit. Messziről jövő hangokat hallott, s így szólt:
– Ki szólt? Ki van itt? – közben libabőrözött az ijedtségtől és a lehűlt levegőtől is.
– A zebrák veszekednek bizonyára már megint… – szólat meg egy bölcsnek tűnő, erős, mély hang Panna háta mögül. Óvatosan megfordult, s csodák csodájára, a bokor mögötti ketrecből az egyik oroszlán szólt hozzá.
– Te tudsz beszélni? Vagy csak álmodom? – kérdezte kikerekedett szemmel, és földbe gyökerezett lábbal a lány, majd megcsípte a testét, tényleg nem álom-e.
– Ez nem álom, ez a valóság. Persze, hogy tudok beszélni, úgy, mint az állatkert többi lakója is. Mi napközben nem beszélünk, csak éjszaka. Nem kell félned tőlünk, itt senkitől sem kell félned, nem bántunk téged. Oroszlánpapa vagyok, itt mellettem oroszlánmama, a sarokban rendetlenkedők pedig a mi kis kölykeink, ott, ni, hárman – mutatta be családját az öreg oroszlán.

Hosztafi Judit illusztrációja

Behívták magukhoz Pannácskát, be a ketrecbe, és tényleg nem bántották. Bemászott hozzájuk, s megsimogatta a kicsi kíváncsiskodó kölyköket. Leült a földre, az oroszlánok pedig körülfogták. Sokat beszélgettek, elmesélte nekik, hogy került ide. Egyszer csak az állatkertek fontosságáról került elő a szó, Panna megkérdezte, hogy nem rossz-e nekik itt élni, bezárva lenni.
Oroszlánmama elmagyarázta:
– Nem rossz nekünk itt az emberek közt, biztonságban vagyunk, kapunk eleséget, szeretnek bennünket. Ha a szabadban volnánk, az eredeti lakhelyünkön, ott hamar meghalhatnánk, nagyon sok az orvvadász, akik a vadon élő állatokra vadásznak pénzért. Nem kímélnek senkit. Az állatkertek megmentik a fajokat a kipusztulástól, s lehetőséget biztosítanak nektek, embereknek, hogy megnézhessetek, megismerjetek bennünket. A vadonban mostanra átalakult minden, nem biztos, hogy lenne táplálékunk sem. Itt pedig megkapunk mindent, amire szükségünk van – fejezte be bölcsen.
S a többi oroszlán bólogatott, így helyeselték anyjuk szavait. Majd az egyik kisoroszlán félrevonult a sarokba, és szomorúan elfeküdt. Pannika utána ment, óvatosan odalépett hozzá, letérdelt mellé, és kis buksiját s pihe-puha, aranysárga szőrét megsimogatta. Ő hagyta.
– Mi a baj, kis kölyök? – kérdezgette a lány.
– Már napok óta nagyon fáj a lába, alig tud lábra állni, a gondozók nézegették neki, próbálkoztak gyógyítani, de mindhiába, nem találták meg a bajt – jelentett az esetről a mama.
– Én talán segíthetek neked, mutasd a lábacskád! – mosolygott Panna. Óvatosan ölébe vette a beteget, nézegette, vizsgálgatta, s ekkor vette észre, hogy egy csintalan tüske van a talpán. Szelíden megfogta a tüskét, és egy gyors mozdulattal kihúzta azt. Közben a kölyök egyet ordított, de utána már megkönnyebbült. Megköszönte Panninak mindenki, hogy meggyógyította a legkisebb családtagot. Panna egyre jobban fázott, ezért az oroszlánok közre fogták, lefeküdtek, a kisoroszlán volt a lányka párnája, a többiek pedig körbe feküdve melegítették. Így aludtak el. Hamar elérkezett a reggel, a napsütéstől az egész állatkert aranyfényben úszott. Panni szülei valamilyen megfogalmazhatatlan érzéssel, valamilyen megmagyarázhatatlan nyugodtsággal érkeztek meg a kapuhoz. Az igazgató, a dolgozók már várták őket, s együtt indultak el a lány keresésére, közösen kiabálták a nevét, bejárták az egész parkot. Az igazgató úr vette észre, hogy a tíz éves kislány ott alszik békésen öt oroszlánnal együtt a kifutón. Odarohant mindenki, megijedtek, majd meglepődtek a dolgon. Szülei halkan felébresztették, Panni örömmel pillantotta meg őket. Megsimogatta az oroszlánokat, elbúcsúzott tőlük, és büszkén, nyugodtan kisétált a ketrecből. Kint össze-vissza ölelgették, nézegették Pannát. Mindenki érdeklődött, hogy került oda? Mi is történt valójában vele? Nem bántották-e?
Erre a lány csak ennyit válaszolt:
– Új barátokat szereztem.
A család elköszönvén mindenkitől, elindult haza. Panni megőrizte örökre titkát a csodás állatkertről és az állatokról. Azóta gyakran jár az állatkertbe, főleg az oroszlánokhoz, mindig visz nekik valami finom harapnivalót. Ilyenkor huncutul kacsint rájuk, és mosoly gördül a szájára. S elhatározta, hogy mindenképpen állatorvos lesz belőle, és az oroszlánokra fog vigyázni, ahogy csak tud.

2017 Bágyogszovát