Borbiró Dóra: A kentaurok birodalma

Gratulálunk! Bekerültél a mesekönyvbe! 2017

Borbíró Dóra rajza

– Hol vagyok? – kérdeztem rémülten körbenézve.
Egy erdő közepén álltam. A nap fénye halványan sütött és langyos meleget adott. Pillangók szállingóztak a fejem fölött. Őzikék legeltek mellettem, még csak meg sem rémültek. A színes virágokat meg-meg fújta a szellő. Minden békés és csendes volt, mégis úgy éreztem, hogy valaki figyel.
Nem törődve ezzel az érzéssel elindultam felkutatni az erdőt. Csak mentem egyenesen az ösvényen, mikor valamilyen suhogásra lettem figyelmes. Víz csobogását hallottam. Azt gondoltam hátha egy folyó, ahol találkozhatok valakivel. Így hát elkezdtem követni a víz sodrásának a hangját. Egyre közelebbről és közelebbről hallottam, amikor megláttam valamit. Igen egy folyó volt, amelynek a partján egy nagyon érdekes lény állt. A számat kitátva néztem a félig ló félig ember alakot öltő teremtményt. Nem tudtam hova tenni a látványt, azt a lényt, ami éppen íjászatot gyakorolt. Hirtelen feltámadt a szél és egy nyilat felém fújt. Az idegen meglátott,és elkezdett felém jönni. Ijedtemben elbújtam a mellettem lévő fa mögé. Egyre hangosabb léptekkel közeledett, mikor egyszer csak megállt. Óvatosan kinéztem a fa mögül azt remélve hogy már elment, de a hatalmas teremtmény még mindig ott állt. Visszakaptam a fejem, de a hirtelen mozdulatban letörtem a fa törzséről egy alacsonyan lévő ágat. Nagy roppanással és reccsenéssel leesett a földre. Akkor vettem észre, hogy a lény egy kentaur volt. Felém fordult. Óriási testével közeledett ahhoz a fához ahol elbújtam. „Behúztam fülem, farkam’’ és még levegőt sem vettem. Már el akartam futni, mikor a bokrok mögül egy ember kinézetű valaki nézett vissza rám. Már a sírógörcs kerülgetett annyira megijedtem. De ekkor az ember kedvesen odalépett hozzám, lehajolt és ezt mondta: – Hé, pici lány! Ne félj tőlem, nem bántalak! Hogy hívnak?
Felnéztem az emberre, aztán a mellettem álló óriási félig ember félig ló alakú teremtményre.
– Te ember vagy? – kérdeztem a hozzám lehajolótól.
– Igen! – mondta nevetve, aztán így folytatta – Pholosz vagyok a barlangi ember, ő itt pedig Héraklész, aki egy kentaur. A kentaurok félig ember félig ló alakú lények a görög mitológiából – mutatott rá a barátjára. A számat kitátva figyeltem a kentaurt.
– És téged hogy hívnak? – szólalt meg mély hangján Héraklész.
– Én…, Elmira vagyok. – mondtam remegő hangon.
– Szép neved van. De hogy kerülsz ide? – kérdezte a kentaur.
– Nem tudom. Egyszer csak itt találtam magam.
– Hát jól van, akkor gyere, megmutatjuk neked a mi kis hazánkat.
Pholosz megfogott, és feltett a hatalmas kentaur hátára, aztán ő is felült mögém. Elindultunk. Kicsit félve belekapaszkodtam a kentaur hajába, hogy le ne essek. Egy nagy dombon haladtunk felfelé, mikor a barlangi ember leugrott a kentaur hátáról és futva haladt tovább. Furcsán néztem rá, mert nem értettem, hogy miért jobb a saját lábán menni, mint hogy felvigyék egy meredek dombon. Hát ráhagytam.
Felnéztem az égre. Egy csapat pegazus repült el fölöttünk. Csodálva néztem őket.
Eközben leértünk a dombról, és egy kis faluban voltunk. Elérkeztünk a Pholoszék házikójához.
– Ez a mi kis otthonunk! – mondta Héraklész.
Bementünk a házba. Héraklész alig fért be az ajtón. A kentaur énekelve és táncolva nekiállt teát főzni. Vicces volt, el is mosolyodtam rajta. Körbenéztem a házikóban, aztán megdicsértem milyen kis takaros.
– Elmira! Nincs kedved kicsi pegazust simogatni? – nézett rám Pholosz.
Meglepődtem rajta, de aztán belementem. Igazából még sohasem láttam kicsi pegazust, úgy hogy gondoltam miért is ne? Mielőtt elindultunk Héraklész belekóstolt a teába, amit csinált. De azon nyomban ki is köpte szegény alvó háziállata fejére, ami fel is ébredt tőle, és megrázta a fejét.
– Egy kis cukrot is hozzatok, már ha arra mentek! – kérte a kentaur, fintorogva a tea borzalmas ízétől.
Pholosszal átvágtunk az erdőn és egy tisztásra értünk. Ott füttyentett egyet, de olyan hangosan, hogy felugrottam tőle. Egy kicsi pegazus repült hozzánk ügyetlenkedve. Nagyon aranyos volt. E közben három farkas ugrott elő a bokorból. Morogva, mérgesen közeledtek. Én védtem a halálra rémült kicsi pegazust és hátrébb húzódtam vele. Pholosz előkapta a kardját és próbált megküzdeni velük. Hosszú idő után sikerült a farkasokat elijesztenie. Még egyszer megsimogattam a pegazust, aztán haza indultunk. Vittünk Héraklésznek cukrot. Mikor haza értünk odaadtam a cukrot a kentaurnak. Vidáman néztem őket, mikor minden elhomályosult előttem. Ijedten behunytam a szemem.
Mikor ismét kinyitottam otthon voltam az ágyamon. Most már megértettem, az egész csak álom volt. Kinéztem az ablakomon. Esett az eső. Miközben néztem a legördülő esőcseppeket arra gondoltam, hogy mennyire fognak hiányozni, az új barátaim.

2017 Debrecen

Itt tudsz kommentelni

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.