Csépányi Orsolya: Egetseprő Jácint és a zord felhők
Az Égimeszelő Hegy lábánál fekszik a csodaszép kis falucska, Harangfalva. Harangfalva felett az ég mindig kék, csak néha-néha tűnik fel rajta néhány hófehér, gyapjas felhő. Ebben a kis faluban élnek a fülesmanók, akiknek mindkét fülük akkorára nőtt, hogy nem tudnak elég nagy sapkát varrni maguknak, ami alól ne lógna ki legalább az egyik.
Itt, Harangfalván született meg a világ legkisebb fülesmanója, Egetseprő Jácint. A kis Jácint olyan, de olyan apró volt, hogy az anyukája sosem lelte őt. De nemcsak azért, mert olyan picurka volt, akár egy rizsszem, hanem azért is, mert ez a picuri kismanó folyton elkóborolt. Egy elkóborolt rizsszemet pedig igazán nehéz megtalálni.
Egy napon aztán Egetseprő Jácint, ez a búzaszemnyi fülesmanó, elkezdett növekedni. Nem is akárhogyan! Reggel kezdődött, és estére akkora lett, mint egy nagyobbacska makk. A második nap végére már olyan hosszú volt, mint egy cső kukorica. Mire a harmadik napon is lebukott a nap a horizont alá, Jácint manó akkora lett, mint egy jókora, húsos tök. Negyedik napra hatalmas lett, ötödik napra pedig egyenesen óriási. A falucska lakói, akik borzasztó félős manók voltak, nem akartak tovább vele lakni. Így hát Jácint manó nem tehetett mást, minthogy elköltözött messzire, fel az Égimeszelő Hegyre, annak is a legtetejére. Itt éltek a közismerten félelmetes manóriogató sasok és törpeevő sólymok, és itt telepedett le Jácint is. Az immáron óriási fülesmanó kitanulta a felhőseprés mesterségét, és a legszorgosabb, legügyesebb felhőseprővé vált a föld kerekén. Összebarátkozott a hegy oldalában fészkelő sasokkal és sólymokkal is, akik pontosan annyira voltak ijesztőek, mint Jácint maga: egy cseppet sem.
A szomszédos hegy ormán élő aggastyán viharvarázsló, Marcona azonban csakugyan félelmetes volt. Gyakorta tört borsot Jácint manó orra alá: kicsi, ám csúf és sötét felhőket varázsolt Harangfalva fölé, a kis fülesmanó pedig nem győzte sepregetni őket. A szürke viharfelhők voltak a legmakacsabbak, így mindig sok munkájába került Jácintnak, amíg megtisztította tőlük a falu kék egét.
Történt aztán egy szép napon, hogy Marcona egy mindennél gonoszabb tervet eszelt ki. Összeterelgette a környék összes zord felhőjét, egészen sötétszürke színűre keverte őket, majd szelet korbácsolt, és egy mindennél erősebb tornádót küldött Harangfalva felé. Egetseprő Jácint a hegy tetejéről hamar meglátta a közeledő veszélyt, ám hiába próbálta a fülesmanókat figyelmeztetni a forgószélre, ők olyannyira rettegtek tőle, hogy meg sem hallgatták. Amint megpillantották, úgy megijedtek, hogy fülüket a hónuk alá csapva nyomban eliszkoltak. Aztán a tiszta, kék ég hirtelen beborult a vihartól, és úgy elkezdett fújni a szél, hogy a fülesmanók ijedtükben rögvest bemenekültek a házikóikba. Az erős forgószél azonban kíméletlenül szaggatni kezdte a kis házak tetejét. A fülesmanók nem tudták mitévők legyenek, így kiszaladtak a házacskáikból, és szaladtak amerre csak láttak.
Egetseprő Jácint nem nézhette tétlenül, ahogy a manótársai elmenekülnek otthonukból! Megragadta hát hatalmas seprőjét, és olyan erősen és elszántan fogott neki a felhőseprésnek, mint még soha. A hatalmas, szürke felhők azonban meg sem moccantak, így a szélvihar csak nem akart csillapodni. Jácint kétségbeesetten folytatta a munkát, mindkét keze sajgott már az erőlködéstől, de nem adta fel.
Már úgy tűnt, Harangfalva Marcona szélviharának martalékává válik, amikor váratlanul egy sereg madár tűnt fel a messzeségben. A manóriogató sasok és a törpeevő sólymok lassan közeledtek, majd teljesen ellepték az eget. Nagy, barna testükkel a viharfelhők alá röppentek, és erős szárnyaikkal vadul verdesni kezdtek. Jácintot elöntötte a boldogság, amikor észrevette, hogy kedves barátai a segítségére siettek. A sok-sok szárnycsapástól végül a felhők is feladták a küzdelmet, és szép lassan oszladozni kezdtek. Jácint manónak sem kellett több, marokra ragadta hű társát, a seprőjét, és minden maradék erejét összeszedve nekikezdett, hogy a fellazított felhőket visszasöpörje oda, ahonnan jöttek.
Mire újra kitisztult az ég Harangfalva felett, a fülesmanók is kezdtek megnyugodni, és visszatértek otthonaikba. Ettől a naptól fogva sosem féltek többé Jácinttól, aki azt is elárulta nekik, hogy a rettegett manóriogató sasok senkit sem szoktak riogatni, a törpeevő sólymok pedig soha életükben nem láttak még törpét. A manóknak nem volt már mitől félniük.
És hogy mi történt Marconával, a gonosz felhővarázslóval? A felé sepert felhők magukkal vitték a forgószelet is, ami rögvest felkapta őt, és messzire repítette Harangfalvától. Senki sem látta őt soha többé.
2017 Dunakeszi