H. Nagy Lili: A hiú fenyő

Egyszer régen az erdő mélyén állt egy fenyőfa. Ez a fa gyönyörű volt. Csodálatos sötétzöld tűlevelei királyian festettek erős barna törzsén. A fenyőfa tudta, hogy külseje tökéletes. Ha csak tudja, az nem lett volna baj, de sajnos igen hiú is volt emiatt. A hiúságából származott egy szomorú eset is. Elmesélem.
Egy hideg őszi napon az erdőbe érkezett egy veréb. Kis barna madár volt gyenge szárnyakkal. Még fióka volt. A fák között repdesett, és minden fától megkérdezte, hogy építhet-e beléjük odút télre. Sajnos az összestől ugyanazt a választ kapta. Már mindegyik fában volt minimum egy odú. Azok a fák, amik többet is elbírtak, sem tudták beengedni a kismadarat, mert bennük is ékeskedett egy pár odú. Csak egy fa maradt, amibe még nem vájtak lakhelyet: a fenyőfa. A veréb szívhez szólóan könyörögni kezdett egyetlen reményének. Azt mondta, neki egy pár centis odú is elég, és alig fog látszani, hogy van ott valami. Felajánlotta, hogy tavasszal befoltozza a lyukat fakéreggel. De a fenyő hallani sem akart semmiféle pár centis odúról, és a kismadár utolsó ötletét kegyetlenül kikacagta. Azt mondta, hogy ő túl szép ahhoz, hogy egy kis mihaszna verébnek engedje, hogy odút vájjon karcsú törzsébe.
A kismadár szomorúan távozott, látszott rajta hogy nagyon csalódott. Eltelt néhány nap. Tél lett. A veréb nagyon fázott és az időjárás sem kedvezett neki. Egyre hidegebb lett. Végül a kismadár nem bírta tovább: megfagyott a hidegben. Amikor ezt a fenyő megtudta, szörnyen elszégyellte magát. Tudta, hogy a veréb az ő önzősége és hiúsága miatt halt meg. De tanult a leckéből: ettől kezdve mindenkivel kedves volt, és senkit sem csúfolt ki mérete, vagy éppen színe miatt.

2017 Budapest

Itt tudsz kommentelni

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.