Kosztándi Melinda: Zenede Zenániában

Gratulálunk! Bekerültél a mesekönyvbe! 2017

Zenánia különleges hely, ahova nem könnyű eljutni. Bennünk létezik és segítőkre van szükség ahhoz, hogy megtaláljuk az oda vezető utat. Ott minden a hangokról és a belőlük születő zenéről szól. Ha figyelünk, mi is hallhatjuk néha e birodalom jelzéseit, de zenemanók nélkül soha nem érhetjük el határait.
Történetünk főhősei, Amália hercegkisasszony és barátja, egy Gerő nevű kisfiú előtt egyszer már felsejlett Zenánia. Minden nagyon egyszerűen és hétköznapi módon kezdődött…
Egyszer volt, hol nem volt, nem is tudom pontosan hol, de valahol volt. Az Óperenciás tenger, az Üveghegy és kurta farkú malac közelében, de az is lehet, hogy csak a szomszéd kertjében, volt egy picinyke ország.
Ott élte vidám és gondtalan napjait Amália hercegkisasszony. A zsebkendőnyi birodalom szélén, a folyóparti házban lakott Amália hercegkisasszony legjobb barátja, egy Gerő nevű kisfiú. A palotában mindenki az uralkodással foglalatoskodott és az uralkodás nagyon fontos és nehéz tevékenység, sok figyelmet igényel, ezért Amáliával nemigen tudott foglalkozni senki. Szülei, a király és a királyné, de az alattvalók is egytől-egyig folyton csak uralkodtak, így aztán Amália számára nagyon unalmas volt az élet a kastélyban. Nem is időzött ott sokat: minden nap kora reggel, miután kiugrott dióhéj ágyából, felöltözött, kezet, arcot, fogat mosott és rohant le a folyóparti házhoz a világ legeslegjobb barátjához, a Gerő nevű kisfiúhoz. Mert amíg a palotában megengedhetetlen volt a hangoskodás, addig Gerőnél mindig szólt a zene, és Amália hercegkisasszony számára bűbáj volt a ZENE. Úgy gondolta, nem is lehet annál érdekesebb bármi is a világon, mint a varázslat, amivel különböző tárgyakból hangokat hívnak elő. Gerő pedig nagyon okos kisfiú volt. Zenemanókhoz járt vendégségbe és ott éberen figyelte vendéglátóit, ellesvén tőlük a zenecsinálás csínját-bínját. Igaz, a zenemanók, látván, hogy Gerő érdeklődő kisgyerek, nem is nagyon titkolóztak, mindent megmutattak neki, amiről úgy gondolták, szükséges lehet a zenecsináláshoz.
– Tudod Amália – mondta egy napon Gerő, amint épp egy tisztáson pihentek, miután széltében-hosszában bebarangolták aprócska birodalmukat – a zenemanók szerint a világon mindenben zene szól. A fák susogásában, a fűszálak hajlongásában, a felhők suhanásában, az esőcseppek koppanásában, a dörgés durrogásában, a folyók-tavak csobbanásában, a madarak csivitelésében. Mindenben. Zene van anya hangjában, mikor este mesél és apa beszédében, amikor Zsömi kutyát dorgálja. Mindenben, érted Amália, mindenben!
Amália feszülten figyelt.
– Nem hallom – mondta kis idő múlva bánatosan –, én nem hallom a zenét. Akárhogy hegyezem a fülem, csak zajt hallok, a fűnyíró robaját, a traktor burrogását, a mosógép zakatolását… Csak akkor hallom a zenét, ha a házatokban beindítod azt a forgó ketyerét és ráteszed a fekete korongot, vagy bekapcsolod a szúnyoghálós zenedobozt, esetleg kinyitod Olgi nővéred ékszertartóját, amiből kiugrik és táncot lejt egy balerina.
Gerő nagyon elcsodálkozott: hogy lézhet, hogy valaki nem hallja a mindenben megbúvó zenét?
– Hm, Amália, hát nagyon rossz lehet neked. Remélem, egyszer majd te is másképp fogod hallani ezt a mi világunkat. Menjük horgászni!
Amália és Gerő esetében a horgászás is egész másként zajlott, mint ahogy mi, földi halandók ezt megszoktuk. Ők ugyanis nem horoggal, erőszakosan horgásztak, hanem egy botra erősített madzagot bedobtak a vízbe és vártak. Ha valamelyik arra úszkáló halnak beszélgetni volt kedve, bekapta a madzag végét és megrángatta a botot. Gerő kihúzta, elbeszélgettek, megvitatták az ügyes-bajos dolgukat, aztán a hal elköszönt, Gerő pedig visszadobta őt a vízbe. Így aztán Amália és Gerő hazájában egyetlen magányos hal sem volt.
Éppen egy ráérős, világmegváltó beszélgetés kellős közepén tartott Gerő, Amália és az aktuális halpartner, amikor a folyó örvényleni kezdett és az örvénymag közepéből egy hatalmas buborék emelkedett ki. Feltárult ajtajában megjelent egy szőke, kékszemű sellőlány és egy apró, kancsal zenemanó, violinkulccsal a kezében.
– Úgy tűnik, itt valakinek nem működik kielégítően a hallása. Mi vagyunk Zenánia követei és segíteni jöttünk.
– Zenánia? Még sohasem hallottam ilyen országról, pedig a házunk tetején álló szélkakast minden reggel kifaggatom, hogy lát-e ismeretlen birodalmat kialakulóban a határainkon túl – mondta Gerő, aki egészen picit talán csalódott volt, amiért ezúttal nem tudott széleskörű ismereteivel villantani Amália hercegkisasszony előtt.
A szép sellőlány égszínkék szeme megtelt gyöngéd rajongással:
– Zenánia helyileg aprócska ország. Mégis megfér benne a legnagyobb kincs, ami emberemlékezet óta létezik: a ZENE, annak minden összetevőjével.
Gerő elcsodálkozott: nem is tudta, hogy a sellőlányok ilyen okosak, azt hitte mind üresfejű, csaló népség, akik a szerencsétlen tengerészeket hálózzák be a slágerrádióból lopott dalaikkal.

Kosztándi Orsolya e-grafikája

– És hogyan jutunk el Zenániába? – kérdezte kissé megszeppenve Amália – Nem szeretek utazni…
– Nem kell ehhez utazgatni. Hunyjátok be szemeiteket és figyeljetek a társam, Allegro zenemanó szavaira, ő majd a zene és a képzelet szárnyán elvezet titeket országunkba…
Mivel jól neveltek voltak, Amália és Gerő szót fogadtak. Talán elpilledtek, vagy nem… ki tudja? Valahonnan zene szólt, Allegro mesélt, és ők látták Zenánia határán a feliratot KI IDE BETÉRSZ, TÖLTŐDJ FEL ZENÉVEL! Majd egy üvegpalota előcsarnokába kerültek, ahol ámulva nézték, ahogy körülöttük szempillantásnyi idő alatt váltakozott a tér, idő és látvány: évszakok – tavasz, nyár, őszt, tél – jöttek-mentek, reggeli hangulat után délután egy faunnal, majd éj a kopár hegyen, egy kiállítás képeinek darabjai, Péter és a farkas együtt, barátságban, mellettük Pázmán lovag vágtatott, furfangos diákok és falusi muzsikusok mulattak együtt, miközben az állatok farsangjára készült két bors ökröcske. Tuti hely, mi? – hallották Allegro magyarázatát – frankó zeneszerzők frankó darabjait tartjuk itt –. Sajnos most sietnünk kell, nem tudjuk bejárni a palota minden zegét-zugát, de ne feledjétek gyermekeim, zenepalota mindenütt van a világon. Ti magatok is kialakíthatjátok saját zenepalotátokat, csak meg kell ismernetek a zenedarabokat. Ott aztán vidám muzsikálásba kezdhetnek a hangszerek: cincognak a hegedűk, mümmögnek a brácsák, garnyolnak a gordonkák és dörmögnek a bőgők. Csengőn csivitel a fuvola, visong a piccolo. Lágy hangon bulbog az oboa, a klarinét kurjongat, a fagott pedig gurgolázva brummog. A rezes hangszerek csinálják a legnagyobb hangzavart: tülköl a kürt, harsog a trombita, bannyog a harsona és tröffen a tuba. Gingallál a hárfa. Ütnek-vernek az ütős hangszerek: pereg a sokféle dob, csilingel a triangulum és időnként élesen felcsattan a cintányér. Még a zongora is zengőn tamburázik a nagy hangoldában… Ezért vált a szivárvány is napi bérletet Zenánia egére…

Később, mikor Amália hercegkisasszony és barátja, a Gerő nevű kisfiú a fűben hasaltak és az előző percek mesés eseményein méláztak, Amália hercegkisasszony hirtelen felkapta a fejét, feszülten fülelni kezdett, nagy, kerek szemeivel Gerőre nézett és azt mondta:
– Hallom a zenét. Már nem csak zajt hallok, hanem hallom a mindenben megbúvó zenét. A méhek zümmögésében, a fák susogásában, a fűszálak ringatózásában, a szél süvítésében, a folyóvíz csobbanásában, a kavicsok koccanásában, a madarak csivitelésében és a világ minden dolgában felismerhető muzsika hangjait. És hallom a magam zenéjét is – aprócska kezét a mellére tette és finom, kecses ujjaival megkocogtatta a szíve fölött –, innen belülről jön minden hang…

2017 Szeged

Itt tudsz kommentelni

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.