Pásztor Péter: Anna és az álmok

Gratulálunk! Bekerültél a mesekönyvbe! 2017

Apa jóéjt csókot nyomott Anna homlokára.
– Jó éjszakát, kislányom! Álmodj szépet!
– Jó éjt, Apa!
Apa kiment. A kislámpát nem oltotta le. Anna hiába ismerte a szobáját, mint a tündérek a tavaszi erdőt, rettegett az álmoktól, és az orráig húzta a takarót. Napok óta rémálmok gyötörték.
A szobája nem volt nagy. Az egyik sarokban volt az ágy, amire születésnapjára egy királykisasszonyos égszínkék-ezüst baldachint kapott Apától. Ha nyitva van az ablak, és a levegő megmozgatja, órákig el lehet benne gyönyörködni. Nyáron, amikor a porszemek táncoltak a baldachin felett a napfényben, Anna képzelete szerint a sivatag égszínkék homokja örvénylett. Ő olyankor az emír egyetlen lánya volt, akinek intésére a kék homok táncra kelt, kavargó mélyéből dzsinnek és hercegek születtek.
A másik sarokban volt a ruhásszekrény, amiből egyre több ruha lett mostanában kicsi rá. Apa néha nadrágba akarta öltöztetni, és volt, hogy a sírásig kellett magyarázni neki, hogy a pitypangos rétre nem lehet farmerben kimenni, a sárga szoknyácskája illik oda. Szerencsére ilyenkor Anya mindig segítségére sietett.
Az ággyal átellenben levő szekrényben voltak a babái, a könyvei, és azok a kincsei, amiket Apa hozott az üzleti útjairól. Ezek jelentették számára a szobában a legtöbbet, képzelete szerint mindegyiknek külön története volt; egy üvegcse homok a sivatagból, ami egyenesen egy emír lányának a talpa alól került ki, szív alakú kő a tengerpartról, ami talán magának a tengernek a szíve volt, mielőtt partra sodródott és egy félig zuzmóval borított ág. A zuzmó felét a Mikulás rénszarvasa legelhette le, vagy talán egy jegesmedvebocs használja most is dísznek a bundáján valahol messze, a hóval borított sarkvidéken.
Anna, a rémálmoktól való félelem miatt a kincseire próbált koncentrálni. Vajon az üvegcséjében élő homokszemek testvérei, akiktől elszakították őket, mit csinálhatnak most? Vajon akik ráragadtak az emír lányának a lábára, azóta a palotájában dőzsölnek? És vajon szoktak levelet írni az üvegcsében tengődő testvéreiknek? Lehet, hogy ajándékot is küldenek nekik, mondjuk születésnapra? Tényleg, az ő homokszemeinek vajon mikor van a születésnapja? És hány évesek lehetnek?
Anna valami nagyon furcsa hangot hallott. Feszülten fülelt. Felült az ágyban, és körülnézett. Senki nem volt a szobában rajta kívül, de az ablakon beszűrődő nyáreste neszei mellett valami oda nem illő hang hallatszott. Óvatosan kitakarózott, lelépett a padlóra, és felkattintotta a zseblámpáját. Benézett az ágy alá, ahol egy ottfelejtett fél pár zokni húzta morcosan össze magát, beljebb húzódott a sötétben, és nemsokára halk szuszogással továbbaludt. A körülötte lévő porcicák halk nyávogással bújtak közelebb hozzá, és mérgesen prüszköltek a fény irányába.
Anna ezután a ruhásszekrénybe világított be. A farmerok éppen a ruhácskákat és a szoknyákat üldözték, egy ottfelejtett pisztácia héjba próbálták belekényszeríteni őket, hogy ők uralják a szekrény világát. Azonban a sárga szoknyája ügyesen menekült fogasról fogasra. Mikor észrevette Annát, egy szaltóval ugrotta át a farmereket, akik már-már bekerítették, és elbújt a kislány füle mögé. Anna érezte, ahogy remeg. Mi tagadás, Anna is félt kicsit, a sárga szoknya ijedten súgott a fülébe.
– Rejts el, kérlek!
A farmerok fenyegetően közeledtek.
– Te rejtetted el a sárga szoknyácskát?
Anna dacosan felszegte a fejét.
– Igen, és nem fogom hagyni hogy pisztácia héjba zárjátok! – kiáltotta, és a lámpa fénycsóváján felcsúszott a felső polcra. Hátranézett a válla fölött, és látta, hogy szorosan a nyomában vannak. Ijedten mászott fel a blúzok tornyán, a piros pöttyös blúzról majdnem lecsúszott, már hallotta a háta mögül a diadalmas kilátásokat, ám ekkor a blúz gombjai elkapták a kezét, és felhúzták. Felért a hajtogatott ruha halom tetejére.
– Körbevettünk, nem menekülhetsz tovább!
Anna kétségbeesve nézett körbe.
– Gyorsan, ugorjunk! – kiáltotta a szoknyácska, a zseblámpa fénycsóváját a blúz szövetére irányította, majd Annával együtt beleugrott a sárga fényörvénybe. Egy üvegcsében találták magukat, homokszemek kavarogtak körülöttük, a kislány ruháját ráncigálták.
– Segíts, Anna! Homok Helga sír, és nem tudjuk megvigasztalni!
Anna odaguggolt a síró homokszemhez.
– Mi a baj?
– Küldtem Homok Hollának ajándékot születésnapjára, de már harmadszor küldte vissza a posta – szipogta Helga. – Holnap este lesz a születésnapja, de már biztosan nem fogja megkapni.
– Hol lakik Holla?
– Az emír lányának a főhomokszeme, ott lakik az égszínkek-ezüst baldachinján, gyönyörű kilátással az égszínkék homoktengerre.
– Anna, vigyázz! Jönnek a farmerok! – kiáltotta a sárga szoknyácska.
Anna összerezzent.
– Hogy meneküljünk?
– Utazzatok a sivatag hangján! – kiáltották izgatottan a homokszemek. – Gyorsan!
– Helga, elvisszük az ajándékodat a testvérednek.
A homokszemek a kitárt ablakon besüvítő szélben surrogó dalra fakadtak. Anna érezte, ahogy elragadja a hangkavalkád, és repültek.
Vakító napfényben tértek magukhoz egy sárga épület teraszán, előttük a végtelen homoktenger.
– Nahát, tényleg égszínkék – nevetett rá Anna.
Bementek a szobába, ahol még a falakon is vastag bordó és arany szőnyegek lógtak, az egyik oldalon homokszemek és díszes topánkák ropták a táncot. Egy olajlámpás és egy puposteveszempilla zenélt hárfával és zongorával. Anna és a szoknyácska ámulva járták végig a bált. Az egyik sarokban ajándékhalom volt, mellette egy csinos homokszem nevetgélt egy nagyobb társaság közepén.
– Homok Hollát keressük – mondta Anna.
– Én vagyok – mondta a csinos homokszem. – Ti kik vagytok?
– Homok Helga barátai. Helga ajándékot küldött.
– Jaj, de jó! – nevetett Holla. – Gyertek, érezzétek jól magatokat a születésnapomon!
Egy elegáns, csokornyakkendős úrral beszélgetett éppen.
– Hadd mutassam be Henriket, az álomurat.
– Anna vagyok, ő pedig a sárga szoknyácskám. Sosem hallottam meg az álomúrról. – nézett rá kíváncsian. Henrik feléjük fordult. Szemében távoli csillagok fénye mosolyogott.
– Én rajzolom az álmokat az emlékek színeiből, a kívánságok fonalából, és a fülemüle énekéből.
Anna elgondolkodott.
– Mindenkiét?
– Mindenkiét.
– Miért rajzolsz nekem rémálmokat?
Henrik összevonta a szemöldökét, és nagyot sóhajtva mondta;
– Soha nem rajzolok rémálmokat. Surdokár, az álomrém, a kívánságok fonalát festi be a saját színeire, és így az álom rémálommá alakul. Azóta harcolok vele, mióta a Nap először lenyugodott.
Hatalmas robajjal kitárult az ablak, és farmerok özönlöttek be rajta.
– Jaj, még ide is utánunk jöttök! – sikoltott fel a sárga szoknyácska. – Meneküljünk, Anna!
– Várjatok! – kiáltotta Henrik, és a támadók felé fordult. Szeméből az éjszaka illata áradt a támadók felé, felemelt kezeiből madárének és tücsökciripelés, szájából a tavaszi rétek színkavalkádja késztette megtorpanásra a farmerokat.
– Surdokár! – kiáltotta az alomúr. – Takarodj Anna álmaiból!
A farmerok mögött egy két és fél fejű, csupasz behemót ijedten ugrott az ablak felé.
– Henrik! Hogy kerülsz te ide? – kiáltotta rémülten. Telibe találta egy pipacspiros feketerigódallam, és fájdalmas kiáltással kibucskázott az ablakon. A farmerok megrázták magukat, szemükből eltűnt a furcsa varázs.
– Ne haragudjatok, Anna, a Surdokár delejezett meg minket, nem tudtuk mit teszünk – sírták el magukat bánatukban.
– Semmi baj – simogatta meg a piros farmerét. – Most már vigyázok rátok. Köszönjük, Henrik! – fordult az álomúrhoz.
Az alomúr elegánsan meghajolt.
– Most már nem kell félned a Surdokártól, Anna, és ha mégis bajba kerülnél, csak szólj a homokszemeknek, és segítek!
– Anna, ébredj, reggel van, hasadra süt a nap!
Apa állt mosolyogva az ágy mellett. Az ablakon csak úgy áradt be a reggeli napfény, a nyár eleji szellő feketerigódalt hozott. Anna kiugrott az ágyból, és Apa nyakába ugrott.
– Jaj, de hiányoztál! – ölelte meg.
– Nem találkoztunk olyan nagyon régen – nevetett Apa. – Siess, Anya egyedül csinálja a reggelit, segítsünk neki!
– Sietek! – kiáltotta Anna. – És a piros farmeremet veszem fel!
Rámosolygott az üvegcse homokra. Többé nem fél a rémálmoktól, hiszen Henrik a barátja.

2017 Budapest