Szentannai Laura: Varázshegyről harmatcsepp

Egyszer, egy vénasszony szomszédjában, élt egy fiatalember – kinek a nevét nem tudjuk – és a törpéje. Volt nekik egy szép napraforgótáblájuk és közepén egy majdnem kiszáradt, halott rózsabokor. Egyszer a fiatalember a törpéjével felment a varázshegyre, melyre az ablakukból nyílott káprázatos kilátás. Azt kívánta a hegyen, hogy essen az eső, mert ha nem esik, elhervad a rózsája örökre, és neki akkor nem marad semmi. A varázshegy adott a fiatalembernek egy harmatcseppet, hogy amikor a bokor már majdnem teljesen kiszárad, cseppentse rá. Nem volt más esély a rózsabokor megmentésére, hát megfogadta a varázshegy tanácsát. A harmatcseppet egy üvegcsébe, az ablak alá tette a törött szemüvege mellé. A törpe megkérdezte a fiatalembert, hogy miért a napraforgó tábla közepén van a rózsabokor. A férfi ezt felelte;
– Régen volt egy kedvesem, életem szerelme, akinek gyönyörű hosszú haja volt és ragyogó szeme, a szíve pedig neki volt a világon a legtisztább és szeretettel telibb. A végzetes napon egy csúf, gonosz banya berontott házunkba, és békává változtatta. Belehalt bánatába, mert nem akart békaként tovább élni. Nekem nem számított, hogy ő béka vagy ember, mert őt szerettem a világon a legjobban.
A férfinak könnycseppek potyogtak le tiszta tekintetű szeméből, de folytatta a történetet annak ellenére, hogy szíve majd’ ezer darabra tört.
– Azért a napraforgótábla közepén temettem el, mert imádott esténként oda kifeküdni, és a csillagoktól ragyogó fényes eget csodálni. A temetés napján nagy vihar volt, ahogy most is. Egy héttel később a sírhelye helyén egy rózsabokor nőtt, melynek gyökerei olyan színűek voltak, mint a kedvesem fürtjei. Ez a rózsabokor maradt meg csak tőle, és szeretném, ha még sokáig csodálhatnám és illatozhatnám lágy, frissítő illatát.
A törpe figyelmeztetette, hogy egyre erősebb a vihar, és a rózsabokrot majd kifújja a földből. A férfi kirohant az üvegcsével kezében, amilyen gyorsan csak tudott. Rácseppentette a rózsabokorra a harmatcseppet. Hirtelen, hihetetlen csoda történt. Az ég kivirult, a nap úgy fénylett, mint még soha, a madarak édesen csiripeltek. A rózsabokor ragyogni kezdett, és új hajtásokat, bimbókat hozott a világra. A rózsák közepén gyémántpor csillámlott, a szirmok oly lágyak voltak, mintha selyemből lettek volna és a leveleken ezüst fénylett.
A fiatalember – kinek a nevét sosem tudjuk meg – a törpéjével zokogott a meghatódottságtól, és szorosan átölelték egymást. Ha a fiatalember nevét megtudtuk volna, az én mesém is tovább tartott volna.

2017 Gyöngyös