Szabó Tamara: Az állatok tanácsa

Gratulálunk! Bekerültél a mesekönyvbe! 2017

Valahol, a Kárpátok erdejében, a fák szokásos, lágy moraja a mai éjszakán olyan különösen, furcsán kavargott a hűvös széllel. Aki beljebb merészkedik a sűrű lombok között, s átvág a tüskés rekettyebokrokon, bizonyára nem hisz a szemének: a réten, a szentjánosbogárkák halvány fényénél egy sereg állat kuporgott dühös, olykor rémült arckifejezéssel:
– Én ezt már nem bírom tovább! – csapkodott dühösen kezével Szellő, a vörös mókus, s szaporán fújtatott – Elegem van! – szólt, s egy vad farok rándítással kifejezte nemtetszését.
– Mint mindjájunknak! Valamit tennünk kell! – helyeselt komolyan Uhu. – Eleinte csak ritkán járt erre, most pedig gyakran megbolygatja az erdőt! Meddig fog ez még folytatódni? – hordozta végig a bagoly tekintetét az egybegyűlteken. Az erdő minden állata viszonozta a pillantást, volt, aki némán hallgatott, s volt, aki rosszallóan csóválta fejét.
– Nyugodjatok meg kedves barátaim! – szólt mély, tiszteletet parancsoló hangján Agancs, a szarvasbika, aki a gyűlést vezette.
De miféle gyűlés ez? Hát az Állatok Tanácsa! Vészhelyzet esetén összeülnek tanácskozni a rengeteg lakói, s most igazán indokolt volt a szajkóknak összekiáltani a tanácskozást: az orvvadász már hosszú hónapok óta zargatja az élőlényeket; veszélyt jelent az állatok kölykeire, lopkodja a makkot és a gesztenyét, s megcsupálja a védett növényeket, hogy kidíszítse velük a vacsoraasztalt… Minden teliholdkor a Hold fényénél a bokrok alatt lopózva vadászik. S ezt most megelégelték az erdei népek:
– Ssztrájkoljunk! – sziszegte Hasszán a kígyó, aki beszédproblémáját apja „osszmán” származásával magyarázta, pedig egyszerűen csak pösze volt.
– És azzal ugyan mire mennénk? – fortyant fel Rudiné, a vadmalac, aki, ugyan békés teremtés volt, kismalackája születése óta agyarral-patával védte csemetéjét minden veszélyforrásnak vélt dologtól.
– Legszívesebben jól megleckéztetném azt a gazembert! – heveskedett Szellő, csöppnyi öklét vészjóslóan rázva. Nemhiába nevezték a rossz szarkacsőrök csak „Szélviharnak”, vagy „Hurrikánnak”.
– Úgy van, úgy van! – lelkesedett a tanács. Mindenfelől vidám, felszabadult huhogások hangzottak fel, nem úgy, mint az elmúlt hónapokban; a meggyötört, szaggatott sóhajokat élénk patadobogás váltotta fel. Egyedül az öreg Miska medve maradt ülve a helyén, akinek a gyűlés alatt többször lecsuklott a feje, s elnyomta az álom.
Ravaszdiné hamar előállt egy agyafúrt ötlettel, s éjfélre minden állat elfoglalta a helyét. Csöndben vártak, s a kora hajnali órákban nagy dérrel-dúrral, gallyakat tördelve és virágokat tiporva megérkezett az orvvadász: kezében otthon eszkábált szúrófegyverrel, s egy öreg puskával vágott neki az éjszakánk, a szúrós bokrokba bele-beleakadt a vállán cipelt hatalmas vászonzsák, és a fejére húzott olcsó éjjellátó szemüveg. Lomha, nehézkes járása nem igazán volt mondható elővigyázatosnak. Kaján vigyorral az arcán egyre beljebb hatolt, s hamarosan egy kis tisztáshoz ért, s körülkémlelt.
Egy közeli bokorban zörgést hallott, rögtön odakapta fejét, s az éjjellátó szemüvegét ügyetlenül orrára húzta. Nem látott semmit, ezért közelebb merészkedett, s megtöltötte puskáját. A bokorban azonban nem tartózkodott nagyvad: Szellő, és népes családja mozgolódott odabent. Az orvvadászlövéshez készen állt, azonban éles fájdalom hasított bokájába: Hasszán a kígyó egy gyors mozdulattal megmarta, majd szélsebesen elkúszott. A vadorzó felkiáltott fájdalmában, s a fájdalomtól elhomályosult tekintettel kereste támadóját. Nézett jobbra-balra, s hirtelen fejéhez kapott: rigók, fecskék, vörösbegyek, s a kis ökörszemek egész serege rohamozta meg a betolakodót, s csípték, ahol tudták. Ekkor Agancs ugrott elő a bozótból, oldalán Ravaszdi Úrral, s tíz- tizenkét másik őzzel és vaddisznóval.
Az orvvadász nagyot ugrott ijedtében, elejtette távcsövét, s rohanni kezdett a hatalmas tölgyfák alatt, az állatok pedig kitartóan üldözték. Szaporán lihegett, s halálra vált arccal kereste az erdőből kivezető utat. Nyomában az erdő lakói szörnyű lármát okozva loholtak diadalittas ábrázattal. Egyszer csak egy halvány, sárga fényt pillantott meg a közelben: egy kunyhót. Nagyot dobbant az orvvadász szíve, s megcélozta a kunyhó ajtaját.
Lélekszakadva dörömbölt a faház ajtaján, segítségért kiáltozva. A nagy lármára kigyúltak a fények a házban, s lassan kinyílt az ajtó. Az orvvadász szinte beesett a házba, – pedig az állatok, Agancs kivételével már szétszéledtek- rá sem nézve a házigazdára. A ház ura vigyorogva veregette meg a vállát:
– No, megvagy, te lókötő! Már milyen régen vártam ezt a pillanatot! – zöld pizsamában, házipapucsában, életnagyságban magasodott fölötte az ember, akitől a világon legjobban tartott; a főerdész hamarosan értesítette a rendőröket, s azok letartóztatták a galád vadorzót.
A főerdész hatalmas mosollyal arcán integetett a távozó rendőrautó után, de mielőtt visszavonul volna kunyhójába, ott termett előtte Agancs, méltóságteljesen mélyen meghajolt az erdész előtt, s elnyargalt az éjszakába. Az erdész hosszan nézett utána, s soha nem felejtette el az éjszakát, mikor a szarvas elfogta az orvvadászt.
Azóta minden évben ugyanakkor a szarvasok hangos bőgéssel tisztelegnek egykori vezetőjük előtt, aki bátorságával megmentette az erdőt.

2017 Szajk