Szilágyi Máté Sámuel: Anya gyöngysora, avagy az örökség szétesve

Egyszer Zsófi, az örökmozgó, kíváncsi, meg persze mosolygós, szeplős kislány egy tiltott dologra vetemedett kíváncsiságában. Nem akart ő rosszat, csak azt hitte, hogy megbocsáthatatlan a tette.
Volt a kislány édesanyjának egy duplasoros igazgyöngy – nyakéke, amit még a nagymamájától örökölt. Ezt a nyakláncot csente el Zsófi. Nézegette, forgatgatta, matatgatta a kagylógyöngyös, értékes családi ereklyét, bár nem volt szabad ezt tennie, mert még túl kicsi volt az ilyen becses tárgyakhoz. Kis idő múlva már annyira elragadta a napsugár – tükröztető szépség csodálata, hogy erős vágyat érzett felpróbálására. Úgy érezte magát, miközben a szépséges ékszerben – melyen a nap sugarai szivárványszínűre bomolva lágy táncot lejtettek – tekintete elveszett, mintha a menny fellegein lépkedett volna. De mindjárt pokollá is vált a helyzet, mert szegény kicsi lány nem vette észre a csillogó örökség csodálata közben, hogy amaz kapoccsal oldható. Nyakába akarta helyezni, de megszorult a fején, ezért nagyon megijedt. Végül Zsófi addig huzigálta, mígnem a száz igazgyöngy szét nem hullott a ház különböző szegleteibe. Meg akarta keresi azokat, de már nem volt ideje rá, mert épp akkor toppant be anya. Kicsi Zsófi most még inkább megijedt: „Jaj, hazajött anya! Most mit mondok neki? Nagyon meg fog rám haragudni! Muszáj lesz hazudni!”– gondolta Zsófi.
– Mi történt itt? – kérdezte anya.
– Hát az úgy volt – improvizálta a hazugságot Zsófi – hogy leesett a polcról az ékszerdoboz.
– Valóban? Hogy esett le, ha nincs a polc szélén és az előtte levő tárgyak ott vannak a helyükön és semmi bajuk? – tamáskodott anya.
– Hát izé, öööööüüüüüm, hhm…csak úgy. – Zsófi zavarában nem tudott ennél többet kitalálni.
– Csak úgy, ukkmukkfukk egy kicsi szellőtől leesett? Vagy tán a semmi babrált vele? – hitetlenkedett anya.
Zsófi már nem bírt tovább hazudni, ezért inkább elmondta a fájó igazságot.
– Fel akartam próbálni a dédmama gyöngysorát, de a fejembe szorult, mert nem vettem észre, hogy kapcsos, ezért addig erőltettem, míg el nem szakadt a cérna és szét nem hullottak a gyöngyök. Tudom, hogy nem lett volna szabad kérdezés nélkül elvennem. Kérlek, bocsáss meg, anya!
– Kovács-Nagy Zsófia! – anya a teljes nevét mondta. Ajaj! Ez azt jelenti, hogy haragszik. – Az egy dolog, hogy engedélyem nélkül becses nyakékemhez nyúltál. De, ha felvállaltad volna tettedet, fele ennyire haragudnék. De hazugságoddal az alvó vulkánt ébresztetted fel bennem. Jól jegyezd meg, kislányom, hogy semmi másért nem ütnélek meg téged, de ha hazudsz, csattan az arcod. Ennyire nem bízol meg bennem!? Okot adok én erre!?
– Nem, anya.
– Hát akkor, miért próbáltál hazudni nekem?
– Mert azt hittem, hogy megszidsz, ha elmondom, amit tettem.
– Tudod, mi lett volna, ha elmondod!? Össze kellett volna szedned a gyöngyöket és vissza kellett volna fűznöd a cérnára. Ehelyett leordítom a fejedet. Hogy jobb neked?
– Úgy, ha elmondom az igazat.– vallotta be Zsófi.– Bocsánat, anya, hogy hazudtam.
– Na, úgy! – simogatta meg kislánya fejét az édesanya. – Megígéred, hogy többé nem hazudsz? – kérdezte kedves, meleg hangon.
– Igen, anya – tett esküt a kislány.
Ettől fogva Zsófi be is tartotta ígéretét.

2017 Székelyudvarhely (Románia)