Merényi Márton: Kínos életem

Gratulálunk! Bekerültél a mesekönyvbe! 2017

Reggel. Hétfő. Hat óra tizenöt perc. Ilyenkor el szoktam gondolkozni, miért kell iskolába menni. Amikor befejeztem a bosszankodásomat az iskoláról, akkor átfordultam a másik oldalamra és vártam, hogy megszólaljon a következő ébresztő.
Hat óra harminc perc. Amiután sikerült kikapcsolni az ébresztőmet, kitámolyogtam az ágyamból és fürdő felé vettem az irányt. Mikor visszaértem a fürdőből, leültem az ágyra és végig gondoltam, milyen lesz ez a nap. Amikor rájöttem, hogy ez a sulinak csak a harmadik hete nagyon elszomorodtam, hogy, hogyan fogom kibírni ezt az évet. Ekkor benyitott az anyukám a szobámba és mondta, hogy siessek, mert ma bevisz az iskolába. Örültem, mert nem volt kedvem metrózni és olvasni sem, inkább hallgattam anyukámmal zenét a kocsiban. Megreggeliztem és elindultunk. A kocsiban régi zenéket hallgattunk, de olyanokat, amiket én is majd meghallgatnék gyerekeimmel. Anya a suli előtt rakott ki, vettem egy nagy levegőt és kinyitottam az ajtót.
Mostanában semmi kedvem sincs iskolába menni, tavaly mindig lelkesen jöttem be és azt hittem, hogy idén is így fogok nekiállni az utolsó évnek. Nyolcadik, felvételi, ki az isten várja ezt, gondoltam ezt miközben mentem fel az osztályunk felé. A folyosón összefutottam közben Ádámmal:
– Helló! – köszöntem.
– Helló, Gezsó! Mi van, miért vagy olyan szomorú, baj van, megakarod beszélni a vécében? Na, tényleg viccet félre téve, mi bajod?
– Semmi, csak már megint hétfő – mondtam
– Az mindenki baj, na, gyere, menjünk arra a fizikára – mondta Ádám olyan undorral az arcán, hogy elmosolyodtam. Nekem semmi bajom sincs a fizikával, sőt, ha azt nézzük, akkor szeretem, meg értem is. Ez az óra viszont sehogy sem akart véget érni. Az utolsó percekben már azt hittem, megőrülök. A terem befülled. Amikor már vége volt az órának, rohantam a termünkbe, hogy végre megeshessem az almámat, amit csomagoltam magamnak. Körülbelül félúton jártam, amikor Máté meglökött és a folyosó másik oldalára bökött. Egy hetedikes lány állt ott, aki ebben a tanévben jött ebben az iskolába. Körülötte a többi hetedikes lány állt és kérdezgették.
– Neked való – mondta Máté
– Ja persze, hozzám se szólna – mondtam.
– Ő is olvasott, egy buszon mentem vele hazafelé.
– Mit? – csaptam le lelkesen, remélve, hogy Máté tudja mit és, ha én is olvastam, akkor legalább tudok majd valamiről beszélni vele.
– Nem azt néztem… – mondta Máté
– Legalább arról tudtam volna vele beszélni…
– Ha hozzá mernél szólni – vágott közbe Bálint
– Na, te hol voltál a nagyszerű fizika alatt? – kérdezte Máté
– Nem jött a hév-pótló – felelte nagy vigyorral a száján
– El tudom képzelni mennyire siettél, hogy elérjed – mondtam, mert tudtam, hogy valószínűleg direkt lekéste a pótló buszt
Észre sem vettem, hogy mindvégig a lányt bámultam, addig, míg nem pillantott ő rám és nézett a szemembe. Elkezdett mosolyogni, én megjól elpirultam. Mondtam a fiúknak, hogy menjünk, akik próbálták visszafogni a nevetésüket, mert szerintük az vicces, hogy még az előtt leégetem magam, hogy beszéltem volna vele.
Hazafelé végig rá gondoltam, nem olvastam azon gondolkoztam, hogyan tudhatnám meg a nevét.
Másnap életem egyik legégőbb napja volt. Nem voltam valami népszerű a suliban, de aznap nem beléptem az iskolába ez történt:
– Szia Gerzson! – köszönt két hetedikes lány
Visszaköszöntem, de nem is tudtam, hogy tudják a nevem. Az irányt az osztály felé vettem. A lépcsőfordulóban egy csapat lány sugdolózott és nevetgélt, amikor elmentem mellettük. Beléptem az osztályba, odamentem a barátaimhoz és megkaptam a magyarázatot a köszönésre és vihorászásra.
– Hallod Gerzson, az a lány, – mondta Máté
– Johanna – vágta rá Bálint
– Totál beléd van zúgva, tegnap végig rólad beszéltek a húgomék a tanulószobán – fejezte be Máté
– Menj, oda hozzá biztos szeretne beszélgetni veled – mondta Ági az egyetlen lány barátunk.
– Ne, már te is tudsz róla? – bosszankodott Gerzson
– Miről, még semmi sem történt, – vigyorgott Ági – de, ha nem mész oda hozzá, még ma akkor én fogom elmondani, hogy bejön neked!
– És mi van, ha csak szimpatikus és nem is tetszik? – vágott vissza Gerzson
– Tiszta vörös a fejed, amikor róla beszélsz, szerintem ez több lesz, mint barátság – kuncogott Máté
Megígértem a barátaimnak, hogy ebédszünetben odamegyek Johannához. Izgultam. Nagyon izgultam. Én nem vagyok egy ”annyira sok önbizalmam van, hogy még az igazgatónak is beszólok” típus, az biztos, de megszólítani valakit, attól én sem félek. Csak az a baj, hogy amikor izgulok nagyon kínos dolgok szoktak történni velem.
Például tavaly évzárón kihívtak, hogy vegyem át az oklevelemet a kitűnő bizonyítványom mellé. Ahogy mentem ki a sok gyerek mellett nem arra figyeltem, hogy hová lépek, hanem a barátaim arcát néztem, mert azzal versenyeztünk, hogy ki lesz kitűnő abban az évben. Egyszer csak elértem a mikrofonhoz, de nem vettem észre, hogy fut a lábam előtt a mikrofon kábelje. Léptem egyet a lábam teljesen beletekeredett a kábelbe. Előre bukok, kirántva a mikrofont az igazgatónő kezéből, aki elvesztette az egyensúlyát. És ekkor eldőlünk mind a ketten…
A következő dolog, amire emlékszem, hogy fekszem a földön és valami nehéz van rajtam. A többiek nevetnek, a tanárok próbálják csitítgatni a diákokat. Hirtelen megkönnyebbülök, nem érzem már a súlyt a hátamon. Valaki segít felállni, és azt elfelejtettem mondani, hogy egész idő alatt csukva volt a szemem, mert nem akartam elhinni, hogy ez velem történik. Úgy döntöttem, mivel most már állok, kénytelen vagyok kinyitni a szemem. Körbe nézek, ahol az igazgató állt, minden csupa vér. Az igazgatóasszony ruháján is van egy óriási vértócsa, mégpedig nem máshol, mint a fenekén. Megfogtam az orrom és éreztem, hogy onnan jött ez sok vér. Ekkor csak az segített volna, ha elnyel a föld. Mindenki rajtam nevetett.
Hála istennek most nem történt semmi ilyen. Minden rendben ment. Leültem Johanna mellé ebédnél, beszélgetni kezdtünk. Elmondta, hogy ő is szeret olvasni, festeni és filmeket nézni. Kérdeztem, hogy szeret-e sétálni. Azt válaszolta: igen. Amikor megkérdeztem, eljön-e velem sétálni, azt mondta, hogy igen, ha ő mondhatja, meg merre menjünk.

2017 Budapest