Vajda Éva-Stefánia: Én és Mályva, a lovam
Az én nevem Rebeka. Nagyon szeretem a lovakat, van is egy csodaparipám. Neve Mályva. Egy nap úgy döntöttem, hogy a paripámmal elmegyek Meseországba. Láttam, hogy neki is tetszett az ötlet, így hát siettünk is.
Nem is indultunk, hanem egyenesen rohantunk, vágtattunk. Odaértünk, s ott kedvesebbnél kedvesebb emberekkel találkoztunk. Egyik kislány ezt mondta:
– Sziasztok. De cuki ez a lovacska. Mi a neve?
– Szia. Az ő neve Mályva. Én pedig Rebeka vagyok. Téged hogy hívnak?
– Az én nevem Anita. De nekem nincs ilyen lovam – mondta szomorúan. Hova mentek?
– Azt terveztük Mályvával, hogy elmegyünk Meseországba. Velünk tartasz?
– Perszeee! Gyorsan szólok anyunak. Várjatok! – s már rohant is vissza.
Vidáman mentünk tovább most már hárman. Olyan kíváncsi volt, hogy mindenféle kérdést feltett, ami csak az eszébe jutott, én pedig válaszoltam neki mindenre.
Lassan meg is érkeztünk. Mesehősökkel találkoztunk. Annyira boldog voltam, de még boldogabb volt a kislány, aki talán sosem gondolta volna azt, hogy ilyen élményben lesz része. Odaszaladtunk Anitával a mesehősökhöz, s ők kedvesen bántak velünk. Minden volt itt: hinta, csúszda, mászóka meg minden. Nekem Aranyhaj a legeslegkedvencebb mesehősöm, odamentem hozzá és beszélgetni kezdtünk. Én voltam a legboldogabb ember a világon! Örömömben azt sem tudtam, mit csináljak. Miután beszéltem Aranyhajjal, mindenkihez odamentem, és sorban mindenkivel elbeszélgettünk. Majd együtt játszottunk. Megígértük egymásnak, hogy évente többször tartunk még ilyen találkozókat.
Sajnos hamar eltelt ez a nap, de minden oly csodás volt. Azt kívántam magamban, hogy legyen még sok–sok ilyen boldog napunk, amilyen a mai volt, s már alig vártam a következő hasonló találkozót.
2017 Sáromberke (Románia)