Vass Antónia: A százszínű ceruzák
A tavasz első virágai a szirmukat bontogatták, a hóvirág vakító fehérségbe vonta a tájat. Lizácska, a falu szélén lakó szőke kislány már kora reggel kipattant az ágyából, felöltözött és már rohant is volna, hogy meglesse a leveleken megbújó harmatcseppeket. Legjobban a reggel illatát szerette.
Azon a reggelen azonban az idő nagyon morcos kedvében volt, komor, sötétszürke fellegek vonták be az eget, a járdát pedig foltokban óriási tócsák borították. Így hiába a sarokban árválkodó piros cipellő, a tavaszt ünneplő fodros szoknyácska, ezen a nyálkás napon még a kutya is behúzódott.
Lizácska tanácstalanul tárta szét a karját, bánatos volt, hiszen ez azt is jelentette, hogy nem hívhatja játszani jó pajtását, Petit, akivel már egészen kisbaba koruk óta együtt cseperedtek. A konyhából friss kalács illata illant be a szobába, a kislány pedig sóhajtva indult reggelizni. Bele-belecsipegetett az ételbe, de nem volt étvágya, ezért visszament a szobájába.
Papírt vett elő és a százszínű ceruzáit. A testvére, Lili hívta így őket, hiszen valóban a szivárvány összes színe megtalálható volt a tolltartóban. A mélyvöröstől az ibolyakékig, a türkiz-zöldtől a napsárgáig ezernyi színnel alkothatták meg, amit elgondoltak.
– Ha ezekkel rajzolsz, kiszínezheted vele az egész világot! – magyarázta Lili, miközben levette a könyvespolcról az egyik színezőjét, és hozzálátott egy állatos kép kifestéséhez. – Arra gondoltam, hogy pirosra festem a hajam, a tied pedig majd kék lesz.
Lizácska irigykedve figyelte a kipirosodott arcot és a szanaszét álló göndör fürtöket. Ő már első osztályos, nem hisz az ilyen kislányos komolytalanságoknak. De ma mégis ott ült és a fehér papírra bámult. „Én biztos nem leszek kék hajú!” – gondolta, és egy emberfejet rajzolt, ébenfekete hajjal. A szájával gondban volt, először egy szomorú, sírós lány jutott eszébe, aztán eszébe jutott megint a Lilivel töltött délután és felfelé kanyarította a száj szélét.
A papírnap ezúttal óriási gömbként sütött le rá, nem csak sárga volt, hanem néhol narancsszínű, máshol egészen piros. Sugarai ezer felé szórták a fényt. Aztán felhők gyülekeztek és csepegni kezdett az eső, de ez nem szegte a nap kedvét, szivárványt rajzolt az égre.
A ceruzák gyorsan szaladtak a papíron, ahány színű csak volt, mind beleért a szivárványba. Végül még a fű is kizöldült az ében-Liza lába alatt. De valami még hiányzott. „A piros cipő? Nem, hiszen az ott fénylik a papíron a pázsit szálai között. Megvan! Petit kell még rárajzolni!”
Hamarosan égnek meredő vörös fürtökkel ott állt Lizácska mellett a kisfiú, megfogta a kezét, másikban kedvenc pöttyös labdáját tartotta. Minden tökéletes volt.
Egyszer csak trappolást és kiáltozást hallott kintről. Lili – mit sem törődve azzal, hogy Lizácska ajtaja be van csukva, ami azt jelenti, hogy fontos dolgot csinál – villámként robbant be a szobába.
– Liza, Liza! Szivárvány! – kiáltott vidáman és már húzta is magával testvérét. Lizácska gyorsan öltözködött, kabátot vett és kilépett az ajtón. Az égen nem is egy, hanem három szivárvány tündökölt, a legváltozatosabb színekben. A kertkapuig futott és kinyitotta, miközben kilépve az útra ügyelt rá, hogy nehogy pocsolyába lépjen.
A távolból valaki a nevét kiáltotta, Peti futott felé, kezében a labda, lábán sebtében felkapott cipő, aminek a fűzőjét elfelejtette bekötni. Karon ragadta Lizácskát és nem törődve a vízzel szaladni kezdett. Ide-oda forgott, beleugrott a pocsolyába, és táncolt vele a kislány is, mígnem egy óriási tócsa közepén fenékre nem estek. Nevetni kezdtek, olyan vidáman és boldogan, mint még soha. A nap visszanevetett rájuk.
2017 Székesfehérvár