Vécsei Zoltán: Jó tett helyébe jót várj!
Gratulálunk! Bekerültél a mesekönyvbe! 2017
Egyszer volt, hol nem volt, egy nagyon gazdag ország és annak egy szomorú királya. Ennek a királynak volt egy fia, aki egyszer megkérdezte tőle: – Édesapám, egy hatalmas, gazdag ország királya vagy, ahol béke van, az alattvalóid szeretnek. Miért van hát, hogy még soha nem láthattalak mosolyogni? A király nagyot sóhajtott, és ezt felelte: – Jaj, édes fiam, az országban béke van, de a szívemben nincs. Tudtam, hogy egyszer meg fogod ezt kérdezni tőlem, és immár a szomorúságom kétszer akkora.
– Tudnod kell – kezdte a király – hogy van egy nővéred. Hosszú évekkel ezelőtt háború dúlt az országunkban, és az ellenségeinktől csak egy valami menthetett meg minket. A birodalmunk határán, a hegyekben élő sárkánytól kellett segítséget kérnünk. Az a szörnyeteg az ellenségeinket elűzte ugyan, de a védelemért cserébe váltságdíjat kért. Azóta minden békében töltött év után egy lánygyermeket. A király szemében könnyek csillantak. A testvéred volt az első, akit magával vitt. Boldogtalan vagyok és most még szomorúbb, mert félek, hogy útnak indulsz megküzdeni a sárkánnyal, és téged is elveszítelek. A királyfi megölelte az apját és, ezt felelte: – Ha nem indulnék el megkeresni a testvéremet, még ennél is szomorúbb lennél. A király a könnyeit törölgette, de már büszkeséget is érzett, és hosszú–hosszú idő után újra mosolygott.
Hetedhét országban elterjed a hír, hogy a királyfi útnak indul megküzdeni a sárkánnyal. Az indulás napjára jöttek is mindenfelől az emberek. A gyülevész nép ott tolongott a vár udvarán. Az asszonyok, gyerekek, katonák, kalmárok között volt egy idős mester is, aki hosszú évekkel ezelőtt a palotában szolgált. Ez a mester a kezében egy fémtányért szorongatott, aminek a belsejét egy saját farkába harapó sárkány képe díszítette. A tányér peremén pedig egy különös régi írás futott körbe. Ahogy a királyfi elhagyta a palota bejáratát, az idős mester a tömegből elé lépett, és a tányért felé nyújtotta. – Szeretném, ha elfogadnád ezt.
– Köszönöm. – vette át tőle az ajándékot a királyfi. – Minden alkalommal, amikor a kezembe veszem, emlékeztetni fog az úti célomra!
Már jó messzire járt a királyi vártól, tucatnyi falvat és egy várost is maga mögött tudott, amikor az út szélén észrevett egy öregasszonyt, aki almákat próbált belepakolni a kötényébe, de azok folyton kipotyogtak. – Adjon Isten, öreganyám! Segíthetek-e? – szólította meg.
– Neked is, édes fiam. A vásárba vinném ezeket az almákat, de a kötényem olyan feslett, hogy nem maradnak meg benne, folyton szétgurulnak. Az ütődött almákat nem fogja megvenni senki – kesergett. A királyfi elgondolkozott, majd a tarisznyájából elővette a tányért, és ezt mondta: – Fogadja el néném, magának nagyobb szüksége van rá, mint nekem.
Az öregasszony egy ideig hálásan nézte a távolodó királyfit, majd a tányérba pakolta az almákat, és elsétált velük a közeli városba. A vásárban az összes alma elfogyott, a tányér kiürült. Amikor a nap végén indult volna hazafelé, azon gondolkodott eladja a tányért is, hátha néhány garast megér valakinek. Hát, hallja, hogy a téren, a kút mellett a gyerekek nagyon csúfolódnak. Egy kislányon nevettek, aki egy törött agyag korsót szorongatott a kezében.
– Ügyetlen, kétbalkezes, el fog hervadni a virágod! – kiabálták felé.
Az öregasszonynak megesett rajta szíve és magához hívta. – Miért bánnak veled ilyen csúnyán? – vigasztalta a kislányt.
– Van egy közös játékunk. Mindenkinek van egy saját virága, amit ő maga gondoz. Eddig az enyém volt a legszebb, de összetörtem a korsómat, és nem fogom tudni megöntözni – szipogta a kislány.
– Tessék, itt ez a tányér, ebbe tudsz majd vizet merni – mondta az öregasszony, – neked most ez sokkal többet ér. A kislány abbahagyta a sírdogálást, átvette a tányért, és megtöltötte vízzel. Majd óvatosan, lassú léptekkel elindult, hogy megöntözze a virágát.
Későre járt már az idő, ezért az öntözés után olyan gyorsan futott haza, amilyen gyorsan csak tudott, hogy a szülei meg ne haragudjanak. Az apja nagy örömmel fogadta, és hallgatta a történetét, de amikor a tányért díszítő sárkányt meglátta az arca elkomorult. – Bajt, hozol a fejünkre, te lány! Nem lett volna szabad elfogadnod! Ki tudja a vén boszorkány honnan szerezte! Eriggy, segíts édesanyádnak a vacsoránál! A tányért elvette és eltűnődött azon mitévő legyen.
A férfi még aznap éjjel útnak indult, hogy időben érjen annak a hegynek a csúcsára, ahová élő ember nem merészkedett. Egy gonosz sárkány élt ott, aki gyerekeket rabolt. Amikor a lánya kezében lévő tálat meglátta, megijedt, hogy olyasmi került hozzá, ami a sárkányé. Félt, ha az keresni kezdi, és náluk megtalálja, megbünteti őket. Ezért úgy döntött visszaviszi. Amikor a hegy tetején lévő barlang szájához ért, nem mert túlságosan közel menni, ezért a bejárat előtt a fűbe tette le. Mintha csak véletlenül került volna oda….
A nap magasan járt és erősen tűzött, amikor a királyfi az úti céljához közeledett. Meglátta a sárkány barlangjának bejáratát, és nem sokkal távolabb attól a sziklák között a zölden csillogó pikkelyeket is. A sárkány lehunyt szemekkel süttette magát a Napon. A királyfi tudta, hogy most kellene meglepnie valahogy, és elérnie, hogy a fejét felemelje. A sárkányok csak a nyakukon sebezhetők, ahol a pikkelyeik vékonyabbak és puhábbak.
Közelebb lépett, amikor a lába előtt élesen megcsillant valami. Felemelte, és felismerte a tányért. Furcsállta a dolgot, de hirtelen eszébe jutott valami. A tányért a Nap felé fordította úgy, hogy a fényt összegyűjtse, majd célba vette a sárkány pofáját. Amikor az hirtelen kinyitotta a szemét a Napfény teljesen elvakította. Így már nem volt nehéz dolga a királyfinak, megkerülte a szörnyeteget és végzett vele.
A sárkány hatalmas barlangjában az elrabolt gyerekek között megtalálta a testvérét is, és együtt mentek vissza apjukhoz, aki örömében egész országra szóló ünnepséget rendezett. A királyfinak nagyon sokszor el kellett játszania a sárkány legyőzésének történetét. Az egyik ilyen alkalommal hangosan megjegyezte: – Milyen furcsa, hogy egy tányérnak köszönhető mindez! Bárcsak tudnám, mi van beleírva? És egyáltalán, hogyan került oda a barlanghoz?
A nővére meghallotta a kérdést, és így válaszolt: – Az első kérdésedre én tudom a választ. Kisgyerekként a tányért én adtam egy mesternek ajándékba, mert jó volt hozzám, és a peremére az van ráírva ősi nyelven: Mindenkinek érdemei szerint! A jó tett mindig visszatér hozzád! A királyfi elgondolkozott és így felelt: – Így már értem. Ha kedvesek vagyunk másokhoz, és a jót tovább adjuk, akkor minden lehetséges!
2017 Eger