Veress Andrea Hajnalka: A bölcs aranyalmafa

Kerekerdő sűrűjén is túl, volt egy csodálatos tisztás, ahol egy almáskert volt telistele fiatal almafákkal. Az almás kert közepén egy hatalmas és erős öreg arany almafa állt, olyan erős volt és tekintélyes és bölcs. körülötte kicsi fiatal almafák növögettek. A fiatal almafák egész nap kacagtak, viccelődtek egymással. Voltak, akik bújócskáztak, voltak olyan huncut almafák is, akik egymást csiklandozták a fiatal zsenge ágacskáikkal. Egész nap játszottak, és mókáztak. Mikor a nap lenyugodott, akkor ásítva, álmosan és fáradtan hunyták be a szeműket. Na de reggel aztán, ahogy a nap első sugarai megcirógatták a leveleiket, és ágacskáikat, abban a pillanatban felébredtek, és már kezdték is a mókát, a kacagást. Azután egymáson kacagtak, mert ahogyan a nap rásütött az arcukra, valahol pirosak voltak, és valahol még zöldek, azok az icipici-kis almák, amik rajuk nőttek. Egyre-egyre vicesebben kezdek kinézni. Telt múlt az idő és beköszöntött az ősz. Az almafák unatkozni kezdtek, és az egyik huncut almafa kitalálta, hogy hintázzanak, lóbálják az ágaikat. El is kezdték, hintáztatták a törzsüket és lóbálták az ágakat. Ekkor az öreg bölcs aranyalmafa így szólt:

– Ne tovább! Ne tovább!
Egy pillanatra megálltak az almafák a hintázással és lóbálással.
– Vajon ki szólhatott? – kérdezgették egymást. Néztek körbe-körbe, de nem tudták elképzelni ki is szólhatott nekik. Kérdezgették a rigókat, és a különböző madárkákat.
– Ti szóltatok?
– Mi aztán nem – szólattak meg a madárkák. Az almafák teljesen tanácstalanok voltak. Egyszer csak arra repül egy gólya.
–Ti még nagyon fiatal almafák lehetek, ha nem tudjátok ki szólalt meg.
– Igen-igen, fiatalok vagyunk még, de erősödünk, és egyre erősebbek leszünk.
– De kérünk, szépen mond, meg nekünk, ki szólat meg.
– A kert közepén álló hatalmas öreg arany almafa volt – mondta a gólya.
– Oh tényleg annyira el voltunk foglalva a mókával és a kacagással, hogy nem is vettük észre, hogy itt áll az a hatalmas aranyalmafa. Köszönjük szépen, hogy ezt elmondtad nekünk.
– Jól van kedves almafa barátaim, akkor ki legyen az, aki megszólítja.
¬ Én nem! – felelte az egyik – olyan magas és hatalmas. Nézzétek milyen erősek az ágai és milyen vastag és széles a törzse. Én meg pici vagyok és törékeny.
– Az már igaz, hogy hatalmas és erős, de valakinek meg kellene kérdeznie miért szólt, hogy „Ne tovább!” Amikor mi olyan jól szórakoztunk.
– Majd én – felette az egyik almafa. Odafordultak a többiek és csodálkozva néztek az egyik pajtásukra.
– Te? – kérdezték a többiek – hiszen te sokkal kisebb, vagy mint mi.
– Igen kisebb, de nagyon bátor vagyok és kíváncsi is. Majd én megkérdezem, miért mondta nekünk, hogy „Ne tovább!”
– Jól van bólogattak a többiek.

A kicsi almafa, összeszedte a bátorságát, és amilyen hangosan csak tudott megkérdezte, a hatalmas arany almafát, hogy miért mondta, hogy „Ne tovább!”
– Hatalmas almafa, kérlek szépen, mond el nekünk miért szóltál ránk!
Olyan csend lett a tisztáson, hogy még a méhek zümmögését sem lehetett hallani. Egyszer csak, az öreg Aranyalmafa megszólat.
– Azért mondtam nektek, mert kárt okoztatok volna magatoknak!
– Kárt? – kérdezték – milyen kárt? Hogyan?
– Csak sorban, csak sorban, ha egyszerre beszéltek, akkor nem tudok odafigyelni a kérdéseitekre.
– Jól van, jól van – válaszolták az almafák. Tavasszal nagyon zsengék voltak az ágacskáitok és azért tudtátok egymás csiklandozni, azért voltatok olyan hajlékonyak. De azóta megerősödtettek és most bizony azok az ágacskák nem hajlékonyak, már hanem hamar eltörhetnek. Amikor azt találtátok ki, hogy hintázatok, meg lóbáljátok az ágaitokat akkor bizony azok az ágak letörtek volna. Azok az almák meg lepotyogtak volna az ágaitokról, és akkor a tündérek nem tudták volna leszedegetni a szépen megérett almákat.
– Tündérek? – kérdezték. – Milyen tündérek, kik azok?
– A tündérek ültettek titeket, abból az almamagocskából, amit az én ágaimról szedtek le. Abból nőtettek, és erősödtettek. A tündérek minden évben ősszel eljönnek és leszedik az almákat a fákról. Köszönésképpen, mindig megölelnek és megsimogatják a törzseinket.
– Olyan csodálatos érzés, amit nem tudok nektek most elmondani, de majd ti is megtudjátok, megérzitek – mondta a bölcs aranyalmafa.
– Akkor te vigyáztál ránk – szólalt meg az egyik fiatal almafa.
– Igen én – felelte a bölcs aranyalmafa. Néztem, hogyan fejlődtök, növögettek, de nem akartam, hogy bármi bajotok essen. A tündéreknek is megígértem, hogy vigyázok rátok.
Messze-messze egy csodálatos énekszó hallatszott.
– Na, már jönnek is a tündérek, hogy megnézzenek titeket, mekkorát nőtettek – mondta a bölcs aranyalmafa.
A tündérek csodálatosan énekelve és táncolva értek,oda az almafákhoz. Csodálták, nézegették a fiatal almafákat, milyen szépek lettek. Megsimogatták, és megcirógatták az almafákat, leszedték az pirosló almákat és átölelték őket. Az almafák meg szinte belepirultak az ölelésbe. Most értették meg miről is mesélt nekik az öreg bölcs aranyalmafa.
Eljött a tél és az almafák aludni tértek, hogy majd tavasszal, ismét új leveleket és ágacskákat növeszthessenek, hogy még több piros alma teremjen az ágaikon, hogy a tündérek megint öleljék és simogassák őket.
Gyerekek ugye ti nem szoktátok a fa ágait letördelni? Mert ha letörjük, akkor ott bizony nem fog gyümölcs teremni.

Itt tudsz kommentelni

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.