Séra Korina: A csodát tévő bárány
Hol volt, hol nem volt, még az Óperenciás-tengeren is túl, volt egy szegény ember, és volt egy különleges báránya. Ez az ember olyan szegény volt, hogy még magát sem tudta eltartani, nemhogy a családját. Összesen hatan voltak, a báránnyal együtt heten.
– Asszony! Útnak indulok, és eladom ezt a bárányt a királynak, hátha bőségesen megajándékoz minket.
Az asszony nem is bánta, hogy eladja a bárányt. Csak annak örült volna, ha sok pénzük lenne, nem csak egy maréknyi kenyerük. Az ember másnap fölkerekedett, és elindult a királyhoz. Útközben nagy porfelhőt látott kavarogni. Mintha két őrült ember jött volna lovon, olyan volt. A szegény ember megállt, s két ló állt előtte. A két ember a lovon fekete símaszkban, és fekete ruhában volt, hogy ne ismerjék fel őket. A szegény ember sejtette, hogy ezek rablók, és bizony azok is voltak. Elvitték a bárányát. A szegény ember utánuk szaladt volna, de azt gondolta, nem ér az semmit, hiszen a ló gyorsabb, mint az ember. Egyszer csak így szólt a bárány a rablókhoz:
– Engedjetek el, vagy megátkozlak benneteket!
Úgy megijedtek a rablók, hogy egyszeriben elvágtattak, és otthagyták a bárányt. Az pedig visszasétált a szegény emberhez, aki ott búslakodott a réten. Hazamentek, és kérdi az asszony, hogy miért nem adta el a bárányt.
– Asszony, hogyan is mondjam el. Rablók támadtak rám, és elvitték szegény bárányunkat, de az úgy rájuk ijesztett, hogy elvágtattak, és otthagyták, ő pedig visszajött hozzám.
Az asszony legalább annak örült, hogy épen és egészségesen hazatért a férje. Másnap aztán újra fölkerekedett, és meg sem állt, míg el nem ért a király kapujához. Ott megpillantotta az őröket.
– Adjonisten őrök!
– Adjonisten magának is! – mondták kórusban.
– A királynak hoztam egy bárányt, amit el szeretnék adni.
Az őrök semmit se szóltak, hanem beengedték a szegény embert.
– Adjonisten királyom! Azért jöttem, hogy eladjam felségednek ezt a bárányt. Nagy szegénységben élünk a családommal, és jól jönne egy kis segítség. Napok óta nem került az asztalunkra étel, így a bárányt, az egyetlen vagyonunkat hoztam el, hogy pénzhez jussak, és vehessek valami ennivalót az árán.
– Mit tud ez a bárány szegény ember? – kérdezte a király.
– Ez egy beszélő bárány.
Nagyot nézett erre a király, és gondolta, tesz egy próbát.
– Adjonisten bárány úrfi! – szólította meg a király a bárányt.
– Adjonisten királyuram! – válaszolt a bárány.
Csodálkozott a király, hiszen még ilyet sohasem hallott. Megvette a bárányt egy zsák aranyért, és még örült is, hogy ilyen jó üzletet kötött. Amikor hazafelé indult a szegény ember, eszébe jutott, hogy vásár van a falu szélén. A batyuját telepakolta mindenféle földi jóval. Vitt haza kenyeret, sült kakast, kalácsot és bort. Este az udvaron volt ám „terülj-terülj asztalkám”. Volt boldogság, és mikor elfáradtak jólesett az alvás. Reggel csak csodálkoztak, hogy a bárány ott bégetett az udvaron. Nemsokára jött is a király két szolgája, és visszavitték a palotába a jószágot.
Nem kellett többé nélkülöznie a szegény ember családjának, megvolt minden napra a betevő falatjuk. Hanem amikor már sokadszorra jött haza a bárányuk, és a király is megunta a keresgélését, és azt hogy állandóan csúfot űz belőle egy négylábú, visszaadta régi gazdájának hűséges háziállatát. Amikor ezt megtudták, nagyon boldogok lettek. Megmaradt a bárányuk, és a pénzük is. Máig is együtt élnek, ha még meg nem haltak.