Kenderkóc-kuckó ovisai: História a varázspadlásról

Gratulálunk, bekerültél a mesekönyvbe!

Göndörödő gyermekkacaj a 140 éves épület titka. Az igazi titok azonban – a göndörödő kacagáson túl – az épület borzongatóan csendes szegletében született. Egy nem hétköznapi história, a varázspadlásról.
A padlás üresnek, hidegnek, ósdinak tűnt egészen addig, még az odalopódzó kisgyermekek elcsendesedtek, és figyelni kezdtek a neszekre, hangokra, zörejekre.
Abban a pillanatban szemük előtt elevenedett meg a mesevilág. A padlás egyik eldugott szegletében Pókapó és Pókanyó szövögette hálóját. Törpedenevérek tanyáztak a szelemengerendán. Egérmama csemetéivel pörölt, mert a tapasztalatlan kisegerek megint elcsapták a gyomrukat. A szúette könyves ládában lakó manócsalád feje, éppen a kovácsmesterséget gyakorolta. Aztán, valami egészen szomorú, mégis szívet melengető csoda történt. Megszólalt egy hegedű.

– Ez biztosan a száműzött szomorú herceg – suttogta halkan az egyik kisgyermek.
– Igen ő az! – szólt a másik. – Tudjátok ő a kertben lakott, egy pompás virágkehelyben, de a kelyhet eltaposták, őt pedig ide száműzték az ósdi padlásra. Azóta nagyon magányos, ezért csak szomorú dallamokat játszik a hegedűjén. Mit gondoltok, mit tett a padláslak aprónépe, hogy felvidítsák a herceget? – kíváncsiskodott egy felnőtt, aki az egészből már semmit sem értett.
A varázspadláson azonban mindennek van értelme. A históriának is, amit a gyermekek mesélni kezdtek:
Először Pókapó és Pókanyó próbálta jókedvre deríteni a szomorú muzsikust. Koronghálójuk erős volt és feszes, hármójukat is elbírta, meghívták hát a herceget éljen velük.
– Nem tehetem, én csak a kikerics kelyhében élhetek – hangzott a válasz és szólt a szomorú hegedű.
Egérmama egy pillanatra felhagyott csemetéi rendre szoktatásával, és szűkös luklakásába invitálta a száműzött herceget.
– Nem mehetek, én csak a kikerics kelyhében élhetek – hangzott a válasz és szólt a szomorú hegedű.
A szelemengerendán tanyázó lusta denevértársaság is felajánlotta, csatlakozzék hozzájuk.
– Nem lóghatok veletek, én csak a kikerics kelyhében élhetek – hangzott a válasz és szólt a szomorú hegedű.
Bánatos, bús nóta szállt egészen késő estig. Akkor lassan, nyikorogva kinyílt a szúette könyves láda teteje. Csíkos sapkájában manó kovácsmester dugta ki rőt bajuszát.

– Köszönöm! Elmegyek, ég legyen veletek, mert én csak a kikerics kelyhében élhetek – hangzott a válasz és szólt az önfeledt hegedű.
A szomorú, száműzött herceg felpattant a nyakas vaskakas hátára és egyszerűen kireppent a padlás törött ablakán.
– Jó, jó, de mi történt ezután? – kíváncsiskodott ismét a felnőtt.
Hát mi történhetett volna. A különleges sárga kikerics már javában bontogatta aranyszirmait, a 140 éves öreg fenyők árnyékában. Kelyhében egy bűbájos sziromtündér libbent, forgott, repkedett, majd a vonó duruzsoló hangjára táncra perdült. Sok-sok évvel később a duruzsoló szimfónia egyre energikusabban szólt. Apró sziromtündérek hegedülték, és hegedülik ma is önfeledt nótáikat az otthon melegéről.
Göndörödő gyermekkacaj a 140 éves épület titka. Az igazi titok azonban – a göndörödő kacagáson túl – az épület borzongatóan csendes szegletében született és a meghitten duruzsoló öreg kertben ért véget. Egy nem hétköznapi história, a varázspadlásról.

2016

Mentor: Horváthné Weil Katalin és Hidegné Nagy Viktória