Kelenföldi Zsófia: Zenna

Álmomban már sokszor jártam ezen a helyen. Akkor, amikor még kislány voltam. Lenyűgöző, bámulatos, fényárban úszó világ, telis – tele érdekes teremtményekkel. Először kicsit megszeppenve álltam a mező keleti csücskében. Szívem egyre hevesebben vert, ahogyan a vicces sapkájú manók és a csillámló tündérek közelebb merészkedtek hozzám. Csak álltam, mintha valóban a földbe gyökerezett volna a lábam.
Ó! Csak azok az átkozott reggelek ne lettek volna, és ne kellett volna megszakadnia e csodának! A nappalok minden alkalommal izgalommal teltek. Vajon mi vár rám újra éjszaka? Folytatódik a varázslat? Várnak újra különös barátaim?
Egy napon, amelyen az időjárás is roppant furcsa volt, éjszakai utazásom is más volt, mint korábban. Mesebeli világomban a manók odúkban, a tündérek pedig egy – egy virág kelyhében éltek és mindig csodálatosan énekeltek. Csak egy volt, amely sohasem dalolt. És őt ezen az éjszakán vettem csak észre. Ahogy egyre otthonosabban és bátrabban mozogtam e világban, lassacskán közelebb merészkedtem hozzá. Megszólítottam, de nem válaszolt. Újra és újra. Ez így folytatódott, és mintha az örökkévalóság is eltelt volna, egyszer csak megszólalt:
– Menj el! Hagyj békén! – szólított fel rendkívül modortalanul.
Szomorú és csalódott voltam, de nem hagyott nyugodni a dolog. Éreztem, hogy szüksége van rám. Bármilyen utálatos volt már csak azért sem hagytam békén. Éjszakáról éjszakára piszkáltam. Aztán egyszer csak megtört a jég. Azon a napon, amikor a földi egyenlítő síkja áthalad a Nap középpontján. Pontosan emlékszem rá, hiszen szívem megtelt kellemes melegséggel, mely érzést nem fogok és nem is akarok elfelejteni.
– Látom, nem hat rád undokságom! Te nem adod fel egykönnyen! Hát jó! Te akartál megismerni és tudni a titkomat! Nehogy azt hidd, hogy ez mindig így volt! Valamikor én is boldog és vidám voltam. Valamikor…
Percekig csak tátott szájjal hallgattam Zennát. Elmesélte, hogy korábban tudott repülni, csak repkedett egész álló nap, hol a világűr felé tartott, hol a csillagok között szárnyalt. Majd egyszer csak repülési sebessége lelassult, az égbolt elsötétült, ő pedig lezuhant. Éppen ennek a fehér virágnak a kelyhébe. Ott lapult, mint egy kicsi mag és én nagyon sajnáltam. Azóta szomorú és magányos. Rengeteget beszélgettünk, a többiekkel szinte már nem is foglalkoztam. Zenna mágneses erővel vonzott magához. Nem bízott magában, zárkózott, félénk, bátortalan és gyámoltalan volt. Úgy éreztem oltalomra van szüksége. Sok idő telt el, mire rájöttem, hogy nem volt ez mindig így. Régen szemtelen, rosszindulatú és gonosz volt. A tündérkirálynő ezért vette el tőle rendkívüli szárnyalási képességét.
– Tedd hát jóvá! – bátorítottam. Odanyújtottam neki egy tükröt és megmutattam neki, hogy milyen csodálatos. Azt, hogy a szeme csak úgy csillog, amikor a repülésről beszél.
– Hidd el, benned él a repülés minden csodája! Ne félj újra elhagyni a kelyhedet! Ne félj a többiek elé állni! – bíztattam.
Természetesen nagy utat kellett bejárnia, mire meghallgatták a többiek és megbocsátottak neki. Azóta már bártan dugja ki fejecskéjét virága kelyhéből, ha elalszik a méhecskék keltik fel zümmögésükkel. Egy éjszakán rendkívüli lelkesedéssel várt rám és közölte, hogy mutat valamit. Bebújt virága kelyhébe, az összezáródott. Majd egy csettintésre kinyílott, szivárványszínű fényárban úszott, s ő pedig, mint egy sebes madár elrepült a Nap felé. Azon a napon, amikor a földi egyenlítő síkja áthalad a Nap középpontján. A vicces sapkájú manók, a csillámló tündérek és a mesebeli rét egy szempillantás alatt eltűnt körülöttem.
Utazásaim körülbelül kilenc hónapig tartottak. Egyik éjszakáról a másikra egyszerűen véget ért, mintha egy küldetést teljesítettem volna. De azt tudom és érzem, hogy Zennával való kapcsolatunk igazi lelki táplálék volt és nem akarom elengedni soha.

2017 Mezőkövesd