Árvai János: A madarak királya

Gratulálunk! Bekerültél a mesekönyvbe! 2017

Volt egyszer széles e világban egy nagyon izgága, s rosszcsont gyermek, aki soha, de soha nem akart aludni, mikor eljött az ideje délutánonként. Anyukája hiába kérlelte, édesgette egy percre sem volt hajlandó lefeküdni, s még ha véletlenül meg is történt volna, inkább játszott Brumival, a mackójával, minthogy becsukja szemét, és tétlen maradjon egy kis időre.
A kisfiú már annyira utálta, hogy mindig ágyba parancsolják, hogy úgy döntött inkább megszökik, minthogy még egyszer abba kelljen hagynia a játékot.
Ment is, mendegélt határozottan mindig csak előre, mígnem elérte az erdő határát. Ekkor eszébe villant anyja mondása: „Ne menj soha az erdőbe, mert ott lakik a Mú!”
A Mútól nagyon félt, de most még ez sem zavarta, fogta Brumiját, és belépett az erdőbe.
Ott hirtelen mélységes csönd vette körül, csak később hallotta meg a szelet és a fák leveleinek hangját. Ám ez nem sokat segített növekvő félelmén. Mégis bizonytalanul nyelt egyet, és tovább ment.
Kisvártatva nagy hangzavarra lett figyelmes:
– Kár, oda a király, kár!
– Hú-hu-huss, és már nincs!
– Csitt-csitt, nincs már itt!
És efféle siránkozásokat hallott. A kisfiú nemsokára meg is látta a hangok forrását. Sok száz madár gyűlt össze, és mind azon kesergett, hogy nincs már király. A fiú megsajnálta őket, és előlépett a bokorból, ahol eddig rejtőzött.
– Majd én leszek a királyotok.
A madarak megriadtak, s már éppen elröppentek volna, mikor a bagoly közbe huhogott.
– Hu-Hú-Huss elment a király, hu-huss itt a király!
– Kár, jár, valóban ő a király, legyen Ő a király!
Így a madarak megtették királyuknak a kisfiút. Elvitték egy közeli tóhoz, amelynek partján egy kidőlt fa volt. Itt el is foglalhatta trónusát. A levegő tiszta és friss volt, a tó vize gyöngyözött, a madarak meg a legfinomabb gyümölcsöket hozták elé. A kisfiú úgy érezte végre itt aztán boldog lehet. Gyorsan föl is pattant, hogy játszani menjen. A gólya azonban közbe kelepelt.
– Fel nem kelhet, ez nem nemes, királyom. Üljön nyugodtan.
Így hát visszaült, és bámult maga elé. Azonban nem sokáig bírt magával, így játszani kezdett a trónuson. Ekkor a varjú szólalt meg:
– Kár, méltóság!
Majd a hattyú:
– Kecs és báj, ez a király.
Így a kisfiú abbahagyta, amit eddig csinált, és unottan ült tovább.
Már éppen haragosan felkiáltott volna mikor, megszólalt a bagoly.
– Hu-hu-huza-vona, kérés, viszály, most tart meghallgatást a király!
A kisfiú gyorsan fölegyenesedett, és érdeklődve nézte, hogy mi lesz, hiszen történik valami érdekes végre. Erre azonban nem számított. Hiszen ahány irány és ahány madár volt, mind egyszerre röppent felé. Egymást tapodva, s túlkiabálva ömlött belőlük a szó. Volt sok, hu–hu, cvak-cavk, csip-csip és kár-kár, tri-tri-tri, és háp-háp, de még iu-iu, vííí-víí és sok minden más. Gondjuk, bajuk nem volt csak száz vagy ezer talán. Csak néhány ezek közül:
– HuHu aludni nem tudok, túl sok körülöttem a kis veréb fiú. Mind csiripel. Mit tegyek király?
– Háp, nem kel a tojás, talán záp?
– Kár, nekem minden kijár!
– Csip-csip, Csiri Csipi fia mesélte hogy, látta ahogy Csepe Csupit, aki Csirip lánya, csúnyán lelökte Csivi, Csuvi lánya ágáról! Ne hagyd ezt király!
Még sok más hasonló baj zúdult a király nyakába hirtelen. Az egyik madár a térdén ült, a másik a fejére szállt, a harmadik a haját cibálta, sőt az egyik folyton a fülébe csivitelt.
Hirtelen elege lett az egészből, eszébe jutott az otthona, sőt a kényelmes ágy! Fölpattant hát a trónusról és nem nézve hová lép, eszeveszetten loholt hazafelé.
Otthon meg sem várta, mit szólnak az eltűnéséhez, szaladt az ágya felé, s mielőtt bárki utol érte volna otthon a párnája, és a takarója ölelésében Brumival már tova is lépett az Álmok földjére.