Bíró Kristóf Máté: Furcsa alku

Gratulálunk! Bekerültél a mesekönyvbe! 2017

Volt egyszer egy Szembi Lembi nevű kutya. Amolyan nagytestű, nagybundájú, nagyhangú eb kaukázusi juhász. Ő volt a ház bátor őrzője. Aki csak látta, rettegett tőle a nagy termete miatt. Pedig szelíd kutya volt, soha nem bántott senkit, és nagyon szeretett játszani. A legjobb barátja, a házban lakó kisfiú volt akit Kristófnak hívtak. A Szembi Lembi nevet is tőle kapta. Majd kiugrott a bundájából, ha együtt játszhattak.
Történt egyszer, egy szép nyári napon, hogy a kisfiú anyukája egy furcsa valamivel tért haza. A két tenyere között tartotta a kis szőrös, fekete valamit.
– Ki lehet ez? – kérdezte Szembi magában, miközben orrát a magasba tartva beleszimatolt a levegőbe.
– Ezt a szagot még nem éreztem, na mindjárt utána járok én – morogta, és már rohant is a hátsó kert felé. Két elsőlábát a hátsóudvar kerítésére támasztva, a hátsólábain ágaskodva tovább szimatolt.
– Te ki vagy? – vakkantott oda az idegennek.
– Nem tudom, – nyöszörögte félénken a másik.
– Ilyen butaságot sem hallottam még, csak tudod talán, hogy ki vagy?
– Azt tudom, hogy törpenyúl vagyok, csak azt nem tudom, hogy hívnak, mert még nem adtak nekem nevet. Amilyen nagy vagy, olyan tökfilkó – vágott vissza sértődötten a nyúl.
– Én tökfilkó? – csattogtatta idegesen a fogait Szembi mindjárt adok én neked.
– Szembi! Hallgass már! – nyugtatgatta a gazdasszony. Most már ő is a családhoz tartozik, nem szabad bántani!
– Nagy kár – morogta – szívesen móresre tanítanám.
– Na, gyere ide! – barátkozzatok össze!
– Vigyázz! – kiáltotta a kisfiú, aki épp most lépet ki a házból.
– Nehogy megharapja Nyufit!
– Ne félj! Vigyázok rá, – mondta anya – különben is Szembi okos kutya, tudja, hogy nem bánthatja.
Nevet adtál már a nyúlnak?
– Igen Nyufi – válaszolta Kristóf, miközben ölbe vette a kis szőrpamacsot, és simogatni kezdte.
– Most már te is hallottad, Nyufi a nevem – vetette oda a kutyának elégedetten a nyúl.
Szembi nem válaszolt semmit. Lekonyult füllel, lógó orral, szomorúan eloldalgott az udvar másik végébe, s ott leheveredet.
– Anya! Szembinek mi baja van, olyan szomorúnak látszik? – kérdezte Kristóf.
– Lehet, hogy azt gondolja, most már Nyufi az új barátod és, rá már nincs szükséged. – súgta oda anya Kristófnak.
– Szembi, gyere ide! – kiáltotta Kristóf, de a kutya a füle botját sem mozdította, csak a szeme sarkából sandított a hang irányába. A legényke kinyitotta a kiskaput, és elindult barátja felé. Tudod, hogy te vagy a legjobb barátom, nem cserélnélek le senkivel. Több se kellett a sértődött ebnek, felpattant, s már csóválta farkát örömében.
– Tied lehet, nekem nem kell – mondta Nyufi sértődötten, a kerítés túloldalán.
Szembi már szaladt is a botért, amit kisbarátja eldobott neki. Így játszottak, szaladgáltak, míg eljött a vacsoraidő.
Nyufi friss répát kapott, Szembi pedig húst, csontot, és egy kevés kenyeret. A kutya a kenyér kivételével mindent megevett, gondolta meghagyja későbbre, és jóllakottan leheveredett. Amint boldogan lustálkodik arra lett figyelmes, hogy Nyufi bátortalan mozdulatokkal átugrándozik a kerítés lécei között, egyenesen a kenyérdarabhoz, szájába kapta, és uzsgyi, a kerítés túloldalára. Szembi túlfáradt volt, hogy fölkeljen, ezért úgy tett mintha nem vette volna észre.
Másnap résnyire nyitva maradt a kiskapu, és Szembi felosont a hátsóudvarra. Észrevett egy darabka répát, amit a nyúl még nem evett meg. Odasomfordált, és egy villanás alatt befalta.
– Hé, az az enyém volt! – kiáltott Nyufi.
– Csak volt – mosolygott gúnyosan a kutya.
– Én is neked adtam tegnap a kenyerem.
– Úgy teszel mintha magadtól adtad volna nekem a kenyeret – duzzogott a nyúl.
– Gondolod, hogy elvihetted volna, ha nem hagyom? Na, ne nevettess! – dörmögte Szembi, és visszament a kerítés másik oldalára.
Ettől a naptól kezdve ezt a kimondatlan egyezséget mind a ketten betartották: Szembi hagyta, hogy Nyufi néha elcsenjen egy-egy darabka kenyeret, ilyenkor úgy tett mintha nem venné észre, cserébe ha a kutya fel tudott szökni a hátsóudvarba, mindig megette Nyufi megmaradt répáját.

2017 Sárospatak