Komjáti Gréta: Az Éj leánya

Gratulálunk! Bekerültél a mesekönyvbe! 2017

Az Éj egyre türelmetlenebbül várta leányát, Hajnalt, mert eljött az ideje, hogy felváltsa őt. Ám bárhogy is tekingetett milliárdnyi csillagszemével, sehol se látta az ég alján rózsaszínű ruháját. Még csak a narancssárgát sem, amelyet rosszabb kedvében szokott viselni.
– Ejnye-bejnye! – dörmögött magában. – Hol a csodában késik már ez a lány? Tán csak nem megint az ezüstfésűjét keresi? Persze, nem szeretne kócosan mutatkozni, hisz a fél világ előtt kell megjelennie! Még szerencse, hogy engem nem lát senki! – morfondírozott tovább magában az Éjszaka. – Bár én akkor is kisuvickolom magam tiszta koromszínűre, s felöltöm éjfekete öltönyöm. Az Éjszakának is kutya kötelessége, hogy adjon magára! – gondolta önérzetesen.
Újból kémlelni kezdte a keleti égboltot, de semmi sem törte meg a sötétséget. Majd hirtelen az jutott eszébe, Hajnalka leánya talán a rózsapiros hajpántját nem leli. Anélkül pedig sehova nem indul el. Nem kedveli, ha a bolondos hajnali szél összeborzolja hosszú aranyhaját.
– Hajnal, Hajnalka! – dohogott tovább az Éj. – Csak nem esik meg velünk még egyszer az a csúfság, mint a múlt csütörtökön? Aznap mindenki azt beszélte, hogy a kakasok már azelőtt kukorékoltak, mielőtt a Hajnal pirkadt volna! Ezt kellett megérnem vén fejemmel, hajnalhasadás előtti kakaskukorékolás! Ilyen még nem történt, mióta világ a világ! Az Éjszaka még most is beleborzongott a történtekbe. Jól emlékezett rá, hogy csillagszemei majd kisültek szégyenletükben. – Na, akkor lett volna csak igazán sötétség! – gondolta rémülten.
Ezután ismét azon tűnődött, hogy honnan kerülhetett lányába ez a késlekedő természet. Vagy talán csakugyan fáradt lenne, mert mint mondogatja, túl korán kell kelnie? Akkor mit szóljak én? – fűzte tovább a gondolatait. – Nekem még őelőtte kell kelnem, hiszen Este fiamat váltom fel. Meg is jelenek minden nap – azaz minden este –, és óraműpontossággal sorjában kigyúlnak a csillagszemeim. Nyáron élvezem legjobban a munkám, mert ilyenkor jut néhány kortynyi virágillat nekem is abból az illatfelhőből, mellyel fiamat, az Estét kényeztetik a bájos estike virágok.
Az Éj tovább szőtte gondolatait. – Életem párja, drága feleségem, Napsugár sem pontatlan soha! Hajszálpontosan megérkezik, mire lányunk, Hajnalka szolgálati ideje lejár. Neki a napraforgók a legnagyobb hódolói, melyek sárga szirmos, kedvesen mosolygó arcocskájukat mindig feléje fordítják.
– Ó, csak jönne már Hajnal! – sóhajtott elcsigázva az Éj. – Ejnye, már a lábam is fázni kezdett itt álltomban! – zsörtölődött. – Igaz, úgy tartják az emberek, hogy mindig napfelkelte előtt van a leghidegebb. Akkor ez akár a közelgő pitymallatot is jelentheti? – gondolta reménykedve.
– Nicsak! Úgy tűnik, a messzeségben éjfekete színem sötétszürkébe hajlik, most meg éppen világosszürkébe vált. Ó, de csodálatos, ó, mily gyönyörű! – kiáltott fel az Éj elragadtatottan. Lassan megjelent az ég hajlatán Hajnalka leánya tündöklő, rózsaszín uszályos ruhában, mely szétterült az egyre fényesebb égbolton. Aranyhajában gyémántköves ezüstfésű szikrázott, megvilágítva rózsapiros hajpántját.
– Akkor hát minden a legnagyobb rendben! – szakadt ki a megkönnyebbülés sóhaja az Éjszaka szívéből.
Bár már sokszor látta az idők kezdete óta, mégis alig tudott betelni Hajnalnak még a szivárványt is elkápráztató pompájával.
– Ezért érdemes volt ennyit várni rád! – mondta szelíden Éj papa a varázslatos színű fényekből rámosolygó lányának. Egy gyors ölelés, és futott maga is a csillagai után.
– Végre itt a Hajnal! Megvirradt! Kukurikú! – kiáltotta el magát a legszemfülesebb kakas az Ég alatt, és hamarosan kacagva nyitogatni kezdték színes kis napernyő-szerű virágaikat a tornácokra és a drótkerítésekre felfutott hajnalkák.

2017 Gádoros