Bodnár Csaba: A madarak

Gratulálunk! Bekerültél a mesekönyvbe! 2017

Szerbusztok! Mi testvérek vagyunk: kékcinke és széncinke. Mindenünk ugyanolyan, kivéve a tollunk színe. Én, a kékcinke kék és sárga vagyok. Hasonlítok színeimmel a papagájra, de én nem ismétlem az emberek beszédét. Széncinke testvérem kék helyett fekete sapkát hord a fején. Mindketten itthon töltjük a telet.
Szerbusztok! Én gólya vagyok. Hosszú piros lábam és csőröm van. Békát eszek. Télen pedig elutazom Afrika meleg világába. Tavasszal visszajövök és fészket rakok. Villanyoszlopok tetején gyakran megláthatod fészkemet. Még télen is, amikor üresen áll.
Szerbusztok! A veréb nevet kaptam. Ugrok, mint egy szöcske, béka vagy éppen nyuszi. A színem világos barna. Én nem röpülök el télen Afrikába. Sokan szemtelennek és mohónak tartanak. Nem tehetek róla, hogy nagyon szeretek csipogni, lármázni. Barátaimmal összegyűlünk és megbeszéljük a fontos dolgokat. Ezt sokan hangoskodásnak vélik. Pedig nem az. És ha veszélyt érzünk, azonnal be is fogjunk a csőrünket. Lapulunk a bokor mélyén. Ha ismét biztonságos a környék, előbújunk és csiripelni kezdünk. Végül is, azért van a csőrünk, hogy használjuk. De nem csak csipogásra ám, hanem evésre is. Télen, ha találunk egy madáretetőt örömmel lakmározunk ott barátaimmal. Nyeljük, ahogy tudjuk. nem vagyunk ám olyan udvariaskodó, félénk, tesze-tosza népség, mint a cinkék, akik mindig csak egyenként szállnak az etetőre. Felkapnak egy magot és ijedten tovarebbennek egy közeli ágra. Ott kezdik csak farigcsálni, amit a csőrükben hoznak, miközben a lábukkal tartják jó erősen. Képzeljétek milyen finnyás népség! A napraforgó magnak még a héját is lehámozzák és csak a belsejét eszik meg. Amit pedig leejtenek, pazarló módon ott hagyják a földön és új szemecskét keresnek az etetőben helyette. Mi bezzeg! Nem pocsékolunk! Nem hepciáskodunk! Nyeljük egészben, amit találunk, és ha valami a földre pottyan, azt sem hagyjuk veszni. Gyorsan odaröpülünk, felkapja, aki a leggyorsabb és már el is tünteti a begyében.
Eljött az ősz első napja. A gólya azt mondta:
– Sziasztok! Afrikába kell mennem. Tavasszal újra találkozunk.
Azzal elröpült.
– Háát! Már én sem tudok itt maradni – felelte a fecske. Egyre kevesebb a szúnyog és a légy. És egyre hidegebb az idő is. Inkább Afrikába megyek – mondta, és elindult.
– Ah! Kár, hogy madárbarátaink nincsenek velünk. Se a fecske, se a gólya és a többi madárbarátunk sem – szomorkodott a veréb.
– Ne búsulj! Gyere veréb! Nekünk is fel kell készülni a télre – felelte a cinke.
Eljött december elseje és beköszöntött a zord, hideg tél. A széncinege azt mondta a kékcinkének:
– Odasüss! Ott egy madáretető!
– Őőőőőőm, jóóó dededededede… Ott egy szarka!
Eszeveszett hangos csipogás tört ki az éhes kismadarak között. Majd mind elhallgatott, és ahogy csak tudott menedéket keresett egy közeli bokorban. Ahogy a házban a gyerekek ezt meghallották és meglátták, kirohantak az ajtón az udvarra és elkergették a szarkát. A kis cinkék most már nyugodtan csipegethettek. A szarka pedig hoppon maradt.
Nemsokára megérkezett a tavasz és a gólyák, fecskék, fürjek mind visszajöttek és hangos csivitelésben törtek ki, majd hozzáfogtak a fészeképítéshez. Amikor erős, kényelmes és puha volt a fészek, tojást raktak és hamarosan kikeltek a madárfiókák.
Beköszöntött a nyár. A madarak boldogan csicseregtek. A kékcinke mégis búslakodott a széncinegével.
– Mi a baj? – kérdezte a búbos banka.
– Ah! Mi lesz, ha nem esik sok eső? Akkor mi lesz velünk?
– Akkor a tollunk színtelen lesz – válaszolt a széncinke szomorúan.
– MMM! És szomjasak is vagyunk már – felelt a kékcinke.
– Ott van egy madáritató! – válaszolta a kékcinke a széncinegének.
Igen ám! De a kékcinke észrevette, hogy két kánya tartott arrafelé és le akart csapni. De a cinkéknek szerencsés napja volt. Az egyik kánya elröpült, a másik megfordult, mert zsákmányt látott a földön. Így a kismadarak megmenekültek. Az itatónál pedig csillapíthatták szomjukat.
Nyár végén a költöző madarak elröpültek Afrikába, a cinkék és verebek pedig felkészültek a télre.
Eljött december hatodika, és megjött a Mikulás. A kékcinke észrevette az ajándékát, egy háromemeletes madáretetőt. Szólt a széncinkének hogy nézze meg. A széncinke így felelt:
– Ez háromemeletes és hat személyes!
– 6 személyes? – kérdezi a kékcinke.
– Igen! MMMM! Hívjuk ide gyorsan a többi madarat is! – mondta.
Előbb 15 veréb és 17 galamb jött, majd 20 feketerigó. Gyönyörű volt az új madáretető, tömve finomabbnál-finomabb madáreleséggel. Volt ott dióbél, mogyoró, köles, napraforgómag, búza, alma és a cinkeikrek még szalonnát is láttak felfüggesztve az ágon.
De nem örülhettek sokáig, mert egy nagy szarka jelent meg ismét és el akarta kergetni a kismadarakat. A macska viszont, ahogy ezt meglátta, felcsapta a farkát és üldözőbe vette a szarkát. Felmászott a tetőre, hogy elérje, és amikor a szarka a tető fölött repült el, a macska nagy lendülettel elugrott a tetőről és elkapta a szarkát.
Így történt, hogy bár a cinkék mindig rettegtek a macskától, ezen a télen hálás szívvel gondoltak rá, mert elkergette a szarkát.

2017 Budapest