Bujdosó Miklós: Kötődés

Estefelé történt ez a furcsa eset.
Kis szobámba vonultam be gondolkodni, vajon mit adjak ajándékba édesapámnak az ünnepekre, amikor nyitott ajtómon begurult egy gombolyag. Nem ijedtem meg, hiszen hét éves voltam már, komoly iskolás gyerek, mégsem értettem azt a gombócot, amely akkorra épp a szőnyegem szélére érkezett.
A másik szobában csak egy kis lámpa világított, hogy ne fogyjon annyi áram. A lámpás tetején, mint egy hanyagul feltett kalap, úgy üldögélt egy öreg vászonszoknya. Kicsit kopottan és ferdén. Halkan közeledtem a fény felé, hogy azt a gombolyagot jobban megvizsgáljam, amikor a gombóc megmozdult. Megálltam egy pillanatra, majd tovább billegtem négykézláb azon a régi szőnyegen.
Ekkor a gombóc ugrott egyet, és hirtelen kigördült az ajtómon át a nagyszobába.
Átdugtam a fejem a függönyön és úgy éreztem magam hirtelen, mint egy éhes kukac, amint kirágja magát az almából és kíváncsi szemei a távolba merednek. Jobbra, mélyen a sötétben egy éjjeli szekrény szomorkodott. Felette pár ősrégi kép figyelt lefelé, balra, amerre a gombóc elgurult. Az asztal, majd a fáradtan terpeszkedő székek alatt is látni véltem, a kis gombócot, hogy halad a sarokban lévő nagyfotel felé.
Az a nagyfotel!
Hű, de remek volt benne ülni, hallgatni zenét, meséket, kergetni álmokat a szunnyadó melegben… de most csend volt. Csak a lámpafény moccant néha, mintha birkózna a sötéttel. Lassan megkerültem az asztalt, amikor megláttam végre, hogy kivel is játszik ez a gombóc. Édesanyám ült ott a fotel mélyén és két kis karddal hadakozott. Legalábbis elsőre úgy tűnt nekem. Majd a gombóc moccant egyet, mire anyukám újra vezényelni kezdett a kezeiben levő botokkal. A kíváncsi kukac – azaz én – a lámpa bűvkörébe ért. A vászonszoknya lebbent egyet, mire édesanyám felpillantott.
– Hát te mit keresel erre? – kérdezte.
– Bejött egy gombóc a szobámba és idáig követtem – feleltem.
Anyu elmosolyodott és kicsit kihúzta magát a mélyből, majd egy puha, barna anyagot emelt felém.
– Pulóver lesz belőle édesapádnak, látod? – mondta örömmel, mire a kardok kötőtűvé változtak és a gombóc igazi gombolyaggá.
– Én is szeretnék valami ajándékot adni apunak az ünnepre! – mondtam, és visszakúsztam a szobámba, hogy megnézzem a malacomat.
Nagy, kerek fejű porcelánmalac terpeszkedett ott az asztalomon, kis vágással a hátában. De nem fájt neki, már így született a malacgyárban.
Előkerestem a doktor bácsitól kapott kis falapot, amit ő spatulának hívott, majd malackám hátába döftem miközben fejjel lefelé ráztam szegényt. Türelmes egy állatka a porcelánmalac, sosem visít. Hát egy forint nem sok, annyi sem hullott ki belőle. Megint leültem gondolkodni, mit adhatnék olyan igazi ajándékot az ünnepekre, aminek örülni fog édesapám. Azután hirtelen furcsa gondolatom támadt: megtanulok kötni, olyan ügyesen, mint anyu. Mondtam is neki, kértem is, hogy mutassa meg, miként lehet így összekardozni egy jó meleg ruhadarabot, mire anyu felnevetett:
– Mit szeretnél kötni?
– Pulóvert. Olyat, mint te.
– Az bizony elég nehéz. Látod, mintát teszek bele, itt szaporítom, ott jobban meghúzom, majd elkészül a háta, végül a karok is. Akkor össze kell dolgozni és még alulra, meg az ujjakhoz kell egy pár sor passzé.
– Jaj, én azt hittem, hogy ez sokkal egyszerűbb! – sóhajtottam.
De mindenképp szeretnék kötni neki! – mondogattam mégis.
Anyu csodálkozva nézett rám.
– Mindenképp! – mondtam újra. Engedd meg, hogy gyakoroljak és legalább egy kicsit hagy kössek neki ebbe a szépbe, amit te csinálsz.
– És hová gondoltad? – kérdezte. És mennyit?
– Pár sort – mondtam. Pár sort kötnék, pont a szíve fölé.
Anyu most egészen másképp nézett rám. Szelíden, ahogyan az őzek szoktak és megsimogatta a fejem.
Adok fonalat és két kötőtűt – mondta, majd előhalászott egy gombócot. Épp olyat, mint amilyen hozzám bemászott.
– Gyere, ülj ide mellém! Megmutatom az első hurkot.
És így tanultam, gyakoroltam sokáig, minden este, amíg apukám dolgozott.
Közeledett az ünnep, mikor anyu odahívott magához a nagy mesefotelbe. Amit addig elkészített, óvatosan a kezembe adta, a kardokat ujjaim közt eligazgatta, és rám bízta azt a pár sort. Finoman dolgoztam, vigyázva nehogy elrontsak valamit. Anyu csak nézett rám
Tíz igazi sort kötöttem, majd visszaadtam neki, hogy folytassa az ő részét.
A pulóver elkészült.
Végre eljött az ünnep.
Emlékszem, aznap jól befűtöttünk, tiszta terítővel óvtuk az asztalt, és csudajó hangulat volt a szobánkban. Úgy éreztem, lázas vagyok. Égett az arcom és kaptam valami ajándékot biztosan én is, de szégyen ide, szégyen oda, bizony már elfelejtettem. Csak arra emlékszem, hogy amikor odaadtuk a pulóvert, édesapám kikerekedett szemekkel nézett rám (anyu elmesélte, hogy azt a részt ott, a szíve felett én kötöttem,) azután közelebb jött és magához ölelt. Sosem láttam még ennyire örülni. Az öreg falilámpa nagyon hunyorgott és a mesefotel felénk fordult. Emlékszem, apu a karjába vett és ott aludtam el este.
Sok-sok év telt el. Nemrég meglátogattam a szüleimet. Beszélgettünk a régi dolgokról, majd egyszer csak, mintha hívogatna, megreccsent a vén szekrény. Odamentem hozzá, kinyitottam az ajtaját, és a felső polcon, szépen összehajtva ott pihent a régi pulóver.
– A legszebb ajándékom! – mondta édesapám.

2017 Budakeszi