Haba Tamara: Találkoztam az űrlényekkel
Egy átlagos pénteki napon éppen vezettem hazafele Kaliforniából.
Most, hogy felnőttem, elköltöztem a szülővárosomból. Minden második hétvégét otthon töltöm a családommal, mint ahogyan mára is terveztem. Éppen egy erdőszéli útvonalon voltam, ahol egy lelket sem láttam magam körül, amikor egy igazán furcsa és nem hétköznapi dolog történt. Mivel este volt, csak az utat figyeltem, hogy ne történjen semmi baj, amikor egy erős fény tűnt elő a semmiből az égen. Először azt hittem, hogy valaki csak ijesztgetni akar. Megálltam az út szélén, majd tőlem nem messze leszállt egy kör alakú repülő tárgy, és itt minden elsötétült.
Arra ébredtem, hogy egy furcsa helyen ülök, és zöld bőrű, furcsa alakú emberek néznek. Halálra ijedtem, de próbáltam nem elsikítani magam. Vajon hol vagyok? És mit keresek én itt? Talán elraboltak az űrlények? De hát űrlények nem is léteznek. Vagy mégis? Ilyen gondolatok merültek fel bennem, amikor megkezdődött.
– Mondanunk kell valamit! – szólalt meg az egyik a három közül. Elég érdekes hangja volt, mint egy rendes emberé, de valami miatt mégis csak különlegesebb. – Először is: mi űrlények vagyunk. – folytatta. – Okkal hoztunk fel a kocsinkba. Nekünk ez a kocsink, nem olyan, mint a tiétek, embereké. Ne félj, nem fogunk bántani téged. Sőt! Küldetésünk van számodra.
– T-t-tessék? K-k-küldetés? – dadogtam.
– Nem kell félned tőlünk. Békés szándékkal jöttünk. De senki sem szabad tudjon rólunk.
– És eleresztetek?
– Persze. Miután elmondtunk mindent.
– Oké. Hallgatlak titeket. – mondtam kissé megnyugodva.
– Most jön a komoly dolog: három nap múlva egy forgószél el fogja pusztítani a várost a lakósokkal együtt.
– És én mit kell tennem? Mi közöm nekem az egészhez?
– El kell mondanod a város lakósainak, hogy mi lesz, és ezért el kell menniük onnan.
– Három nap alatt csináljam ezt meg? – kérdeztem, s nem értettem, hogy miért pont én lettem a kiválasztott.
– Csak menj el az elnökhöz, és mondj el neki mindent. Ő majd tudja, mit kell tennie. Siess!
Amikor a kocsijukból leraktak, az autómhoz siettem, majd egyenesen az elnökhöz. Egész úton próbáltam feldolgozni a látottakat. Már azon is gondolkoztam, hogy vajon megbolondultam? Nem csak álmodtam az egészet? Vagy valóság? Mindenesetre elég furcsa.
Elég hamar odaértem. Amikor átjutottam a biztonsági őrökön, és elmondtam mindent az elnöknek, ő csak annyit mondott, hogy: „Már vártam rá.” Ezt sem értettem. Másnap estére a város minden lakója elhagyta otthonát. A vihar tényleg eljött, s elpusztított mindent. Szerencsére egy lakósnak sem esett semmi baja.
Ennek már közel fél éve. A lakósok elköltöztek egy új helyre. Én azóta sem találkoztam az űrlényekkel. Tegnapig, amikor megint utánam jöttek. Azt mondták, hogy holnap kitörlik az emlékezetemből azt, hogy találkoztam velük. Nekem pedig muszáj volt beleegyeznem, mert ha nem, akkor végeznek velem. Ezt pedig egyértelműen nem szerettem volna.
Most éppen utazok arra a helyre, ahol először találkoztam velük. Ezentúl már nem fogok emlékezni semmire a történtek közül. Éppen ezért döntöttem úgy, hogy úton arrafele, amíg vezetek, hangosan bemondom e történetet az okos autómnak, s egy program lementi ezt, szöveggé alakítja, s így örökre meg tudom őrizni az emlékezetemet. Én vagyok a világ első embere, akinek írott bizonyítéka is van arról, hogy űrlények léteznek.
2017 Sáromberke (Románia)