Makkai Pálma: Vulkánia

Gratulálunk! Bekerültél a mesekönyvbe! 2017

Egyszer volt, hol nem volt, az Óperenciás tenger partján volt egy falu és ott élt egy szegénylegény. Ennek a legénynek se rokona, se kutyája, se otthona nem volt. Az itteniek Kodnak koldusnak hívták. Minden vagyona a farmerjaiból, a rongyra szagatott polóiból és a havonta fizetett albérletéből állt.
Egész életében másoknál volt kénytelen szolgálni, de sehol nem felelt meg. Mivel sehol nem felelt meg, ezért nem fizetett neki senki, így ő sem tudod a főbérlőjének pénzt adni és a végén az utcára tették.
Szegénylegény fogta a fejét, de nem volt, mit tenni. A hátizsákjával nekivágott a csillagos éjszakának. Nem tudta merre, csak vitte a lába előre, míg nem az Óperenciás tengerhez ért, ahol a csillagok és a víz összesimulnak. Tőle nem messze egy megtépázott öreg ember ült.
– Úgy fázom – mondta az öreg ember. – Hozz fát és rakj tüzet, hogy megtudjak melegedni!
Kod teljesítette az öreg ember kérését. Hozzot fát, tüzet is rakott, és egyetlen szedvicsét az öreg embernek adta.
– Jó tett helyébe, jót várj – mondta az öreg, és kinyította a táskáját, abból köd gomolygot elő. A szegénylegény futásnak akart eredni, de a köd körbe vette.
– Ha ez a jó, inkább nem kérem – mondta a legény kétségbeesve. A köd elkezdett egy pontba zsugorodni, mindaddig míg egy rózsaszín aljú felhő nem lett olyan, amit éppen megsütött a lenyugvó nap.
– És ez mire jó? – kérdezte kíváncsian a legény. Az öregember a kezébe adott aranykalitkát, aranyládikát és aranygyűrűket.
– Na most jól hallgass ide. Ülj fel erre a felhőre, elrepít az Óperenciás tenger közepébe. Ott lesz 3 sziget mindegyiken egy-egy vulkán. Szállj le az első szigeten. Ott különleges csokoládéval fogsz találkozni, amiből ha eszel, sem betegség sem a halál nem fog majd rajtad többé. Az aranykalitkába tegyél ebbe minél többet. Majd menj át a másik szigetre. Ott a világ legszebb és legdrágább ékkövei fognak az utadba akadni, ha megtömöd velük ezt az aranyládikát soha többé nem lesz semmi gondod. Majd menj át a harmadik szigetre ott lesz egy gyönyörű királyleány. Ha ügyes vagy fel tudod az ujjaitokra húzni ezt a két aranygyűrűt, vedd el feleségül és boldogan éltek míg meg nem haltok. És soha többé nem leszel Kod, a koldus. „Jól hangzik” – gondolta a legény. Megköszönte az öregembernek az ajándékokat. Felült a felhőre és az emberek világát hátrahagyva megindult az ismeretlen felé. Az Óperenciás-tengeren háromszor fordult meg a legény alatt a Föld, mikor megpillantotta a szigeteket.
A felhő letette őt a legelső szigetre. A partján fehér homok csillogott, ropogott, mint a frissen esett hó. A fákon a legízesebb bon-bonok teremtek és a kérgük fahéjt árasztott magából. Ha esett a cukor eső, grillázs gombák és marcipán mohák nőttek utána. Találkozott nuggát- magyoró- és csokoládé krém patakokkal és az öröké burjánzó Fondün-heggyel, aminek a lábánál a Zselé-tó terült el. Mindenhol ízek és illatok teremtek. Majd előkerültek a csokoládék. Apró teremtmények voltak, hatalmas mosolygós szemükkel ártatlanul tudtak nézni. Kod nem habozott elővette az aranykalitkát. Alig tette bele az elsőt, megjelent a királykisasszony. A leány nagyon sírt, és könyörgött a legénynek ne vigyen el egyetlen csokoládét sem az ő szigetéről.
– És ugyan miért nem? – tudakolta Kod.
– Ahová te vinnéd őket, ott minden élet eltávozna belőlük és mozdulatlan csokoládé változnának. Aki megeszi őket örök életet egészséget kap.
Kod elgondolkodott, miközben nézte az izgő-mozgó lényeket.
– Ha mások meghalnak az én egészségemért én attól biztosan nem leszek boldogabb.
Eltörte az aranykalitkát és széjjel osztotta a kicsi lények között, akik nagyon örültek a drága ajándéknak. A királylány nagyon megörült.
– Jó tett helyébe, ha kincset vársz, menj a kis hugomhoz ott megtalálod a várt gazdagságot.
Kod megfogatta a királykisasszony tanácsát, és a felhőjén átszállt a második szigetre.
A második a napfényben csillogó sziget volt, ahol a szél bongó áriát játszott. Egymáshoz koccantak a fákon ametisztek, smaragdok, zafírok,a fákon termő kerek rubintok, fűzfán függő gyámántok. A bokrokon a levél aranyban, ezüstben, bronzban hajtott. A fák a kérgükön áttetsző borostyánt könnyeztek. Az aranyeső, ezüsteső, bronzeső csengő– bongó pénzt hullajtottak. A világ minden drága kőve meglelhető volt a sziget közepén álló Szivárvány hegyen és az onnan előtörő folyékony kristály patakok mindegyike más színben pompázott. Kod elővette az aranyládikát, hogy megtöltse minden földöntúli jóval. Erre megjelent a második királyleány. Ez a király leány is sűrűn hullajtotta könnyét úgy kérlelte a legényt ne vigyen el a szigetről egyetlen csillogó drágakövet se.
– És ugyan miért ne? – kérdezett vissza a legény.
– Mert akkor ez a szép csodálatos világ mind elhamvad és én akkor otthon nélkül maradok.
Kod elgondolkodott.
– Pontosan tudom milyen otthon nélkül lenni. Ha az én kapzsiságom miatt te otthon nélkül maradsz én attól biztosan nem leszek boldogabb.
Kod odaadta az aranyládikát a királyleánynak, hogy soha többé senki ne tudja kifosztani a szigetet.
– Jó tett helyébe, ha boldogságot vársz, menj el a kis hugomhoz ott talán megtalálod, ami a szívednek kedves lesz.
Kod megfogadta a királyleány tanácsát és a felhőjén átszállt a harmadik szigetre.
A harmadik szigeten nem volt semmi, nem állt ott erdő, nem csörgedeztek patakok, nem magaslott hegy se. Csak a csönd talált otthonra a szigeten és még valami…. kék kis virágok, mely beborított mindent. Kod egy halkan síró hangot hallott, követte. Majd rátalált a harmadik királyleányra. Patakokban hullott a könnye és az mikor földet tért, nefelejts virág nyílt helyébe.
– Miért sírsz királyleány?
– Mert valaki elvitt mindent, ami a szívemnek kedves volt, így örök boldogtalanságra ítélt engem. És te most eljöttél, hogy elvigyél messzire az otthonomtól, hogy boldoggá tegyelek téged.
Kod érthetetlenül nézett rá.
– Nálad vannak az aranygyűrűk, melyek soha nem távolodhatnak el egymástól.
Kod leült a királyleány mellé.
– Mit vitt el, ami ennyire kedves volt neked?– kérdezte
– Minden csodát, minden fantáziát, amit ezt a szigetet élettel töltötte meg egy rózsaszín felhőbe zárva.
Kod elmosolyodott.
– Úgy láttom ebben a mesében nekem nincs szerencsém, de ha te boldogtalan vagy attól én nem leszek boldogabb – átadta a felhőt a királyleánynak, aki hálásan nézett a legényre. Majd a felhőt felengedte, amiből esni kezdett az eső, és a földből egy másik világ kezdett ki nőni fura burjánzó növényekkel, és érdekes állatokkal.
– Boldogságért cserébe boldogság jár– a leány a kezét nyújtotta a meghökkent Kod felé. – Nem mindenkinek adom önként – tette hozzá mosolyogva. Kod nem habozott, felhúzták egymás újjára a gyűrűket, és soha többé nem távolodtak el egymástól. Az öregembernek egy valamiben igaza lett. Kod soha többé semmilyen tekintetben nem volt koldus és boldogan éltek, de meg nem haltak.

2017 Zsámbék