Molnár Stella: Anna

Gratulálunk! Bekerültél a mesekönyvbe! 2017

Hosszú, nehéz kötelek voltak rögzítve karjára. Hogy mi volt ő? Egy marionett baba. Arca hófehér, szinte sápadt, haja koromfekete és kontyba volt fogva, szemei óriásiak és kékek, mint az ég, az ajka vörös, mint egy rózsa. Ruhája bordó volt, kis, fehér gallérokkal. Gyönyörű volt.
Számtalan helyet bejárt a bábszínházuk. Utaztak ők Amerikába, Kínába, egyszer még Párizsban is felléptek. Nagyon híresek voltak, azért mert Anna csodálatosan mutatott be minden előadást. Nem hasonlított egyik bábura sem. Az ő szemében élet csillogott. Gazdája azonban nem törődött vele, őt csak a pénz érdekelte. Esténként bezárta a kis fa előadókat egy fekete, ócska bőröndbe, és felvitte a padlásra.
Elárulok nektek valamit, igazából Anna nem csak egy jól sikeredett játék volt, ő valóban élt. Minden este keservesen sírt. Őt nem érdekelte a népszerűség, szabad akart lenni a kötelektől.
Történt egyszer, hogy a bőrönd egy előadás után nyitva maradt. Mikor ment ki a gazdája, levert egy tolltartót, a nagy ijedségtől az ajtó nyitva maradt. Anna kitekintett a bőröndből, kibujt és elindult a tolltartó felé. A tolltartóból egy olló kandikált ki. Anna nagy nehezen fölemelte, és levágta magáról a zsinórokat. Hátra nézett és elindult gyorsan, a lépcsőn lefelé. Sietett, nehogy lássák. Sikerült kijutni a házból. Elsétált egy kicsit, és megpillantott egy autóbuszt. Felszállt. Elhagyott játéknak tetette magát.
A busz, egy vonatállomástól nem messze állt meg. Anna felszállt a legelső vonatra, és már utazott is tovább. El akarta hagyni ezt a várost örökre.
A vonat ment hegyeken, völgyeken, gyönyörű tájakon. Erdőkön és mezőkön, tele-tele színes virágokkal. A vonatot őzek kísérték víg ugrándozással. Anna nagyon élvezte az új életet. Végre boldog volt. Csendesen azt mondta magában: „Hát ilyen az, szabadnak lenni”, majd aztán elaludt.
Reggel mikor kinyitotta a szemét, és kinézett az ablakon, egy hosszú kékséget látott maga előtt. Ez volt a tenger. A vonat közvetlen a kikötő mellett állt meg. A pici baba végment a kikötőn, s azt mondta: „Nem érdekel hová megy ez a rengeteg hajó, csak találjon nekem egy otthont!” Mindennél jobban vágyott egy családra.
Be is indult a hajó. A kicsi fa utas lent csodálta a vizet. A víz felett, néhány centivel sirályok úsztak. Körül rengeteg hajó szelte a tengert. Mind más és más. Egyik kisebb, másik nagyobb. Nem is érkezett mindet megszámolni. Annyira örült, hogy még a könnye is kicsordult.
A hajó csak úszott és úszott. A napocska besütött az ablakon, és melegítette az apró kis csavargót. Órák múlva földet látott maga előtt. Már készült is a leszállásra. Egy nagyvárosba érkezett. Óriási volt a nyüzsgés. Anna leült egy lócára, mintha ottfelejtették volna, hátha valaki majd hazaviszi. De senki sem nézett felé.
Beesteledett. Dörögni kezdett és nem sokkal utána már zuhogott az eső. Gyorsan beszaladt egy résen, egy régi házba. Ott jó meleg volt, és kellemes. Csendben meghúzódott egy kis sarokban, hogy senki se vegye észre. Később recsegni hallotta a parkettát. Valaki jött! Megijedt. Egy férfi állt az ajtóban. Hihetetlen, de hirtelen észrevette. Sokáig nagyra tárt szemekkel nézte, mint aki rémet látott, s csendbe suttogta: „Ez ő, ez ő! …” –folytatta –„Istenem, nem lehet!” Lassan közeledett, leült és kézbe vette. Forgatta. Elkezdett sírni. Azt kérdezte:
– Te vagy az, Anna? Kérlek, válaszolj! Ez nem ő, nem lehet ő! Le akarta tenni, mikor Anna megszólalt:
– Te honnan tudod a nevem? Szívéhez ölelte és sokáig nem engedte el. Mikor kissé megnyugodott, válaszolt:
– Anna, hogyne tudnám a neved. Hisz én adtam neked. Én vagyok az, aki téged teremtett. A két kezemmel.
– Hogy-hogy?
– Kiskoromban sokat játszottam veled, de aztán egy nap eltűntél. A szüleim elajándékoztak. Én nem bírtam belenyugodni, de nem árulták el, hogy hol vagy.
– Hát ez az, az otthon…
– Anna, te azért élsz, mert én tiszta szívemből készítettelek téged, ettől keltél életre, és ez hozott haza, az én szeretetem.

2017 Budapest