Nagy Laura: Saskaland
Gratulálunk! Bekerültél a mesekönyvbe! 2017
Egyszer egy szép májusi reggelen mikor felkeltem, kinéztem az ablakon és olyan gyönyörűen sütött a nap, hogy elhatároztam, kirándulni megyek a közeli erdőbe. Felöltöztem gyorsan, összeszedtem a hátizsákomba az enni-innivalót, plédet és még pár kelléket, ami egy kiránduláshoz kelhet aztán útnak indultam. Mentem-mendegéltem, míg az erdőbe nem értem. Hallgattam a madarak csodálatos éneket, néztem a fák gyönyörű virágoktól pompázó lombjait. Séta közben hirtelen egy mókust láttam felszökkeni a fára, akinek a szőre olyan gyönyörű volt, a vöröstől a feketéig minden szín volt benne. Addig néztem, míg el nem tűnt a lombok között. Aztán továbbhaladtam, nagyokat szippantottam a friss, illatos levegőből. Hirtelen egy kétségbeesetten csipogó hang ütötte meg a fülem! Gyorsan el kezdtem keresni melyik irányból jön a hang. Forogtam jobbra-balra, előre-hátra míg megtaláltam egy bokor alatt csipogó szegény kis madárkát.
„Biztosan kieshetett egy fészekből, mert nagyon kicsike volt szegény.” Megvizsgáltam, nem történt-e nagyobb baja, de szerencsére jól volt. Felnéztem a bokor felett emelkedő nagy-nagy fára. Igen, ott volt egy óriási fészek!
A kedvenc madaram fészke volt, a parlagi sasé. Hatalmas, fenséges mérete és gyönyörű tollazata miatt kedvelem. Az első gondolatom az volt, hogy meg kell menteni és vissza kell juttatni a fészkébe. „A szülei biztosan élelemért mentek és nem vették észre a kipottyanó fiókát”. Óvatosan felvettem és a kapucnimba tettem, hogy a kezeim szabadak legyenek és fel tudjak mászni a hatalmas fára a fészekhez. Nagy nehezen sikerült feljutnom a fa tetejére és visszatenni a két testvére mellé. A fészek akkora volt, hogy én is belefértem és onnan rácsodálkoztam a szépséges tájra. Olyan gyönyörű volt, hogy belefeledkeztem, hogy egy fészek közepében ülök. Lassan elkezdtem lemászni, nagyon féltem ám! Ott fenn a magasban a szél ereje is erősebb volt, oly annyira, hogy mászás közben megcsúsztam, és ahogy a szél meglibentett, fennakadtam a kapucnimnál fogva egy vastag ágon. Onnan nem értem el egyetlen ágat sem, hogy le tudjak jutni, csak kapálóztam kezeimmel, lábaimmal. Nagyon féltem, még a szememet is erősen csukva tartottam. Hirtelen megreccsent az ág és zuhanni kezdtem. Ekkor mintha valami megragadott volna, nem a zuhanást éreztem, hanem lassú ereszkedést. Felnéztem, kinyitottam a szemem és egy óriási sas volt, aki segített földet érni.
Utána élesen vijjogva a fészekhez repült az anya sas volt az, aki megmentett!
Nagyon boldog voltam, hogy a sas család újra együtt van, hiszen fokozottan védett madarak és sajnos napjainkban kevés van belőlük. Miután visszatért belém az erő, hogy útnak induljak, hazafelé vettem az irányt. Az úton azon gondolkodtam, hogy milyen csodálatos élmény volt az, hogy megmenthettem egy fiókát és eldöntöttem, hogy állatvédő szeretnék lenni. Hazaérve azonnal nekiláttam lerajzolni azt a helyet, ahol majd felnőtt koromban meggyógyíthatom a sérült állatokat. Később mikor szüleim hazaértek, elmeséltem nekik a ma történket és újdonsült terveimet az állatokkal kapcsolatban. Este mikor barátaimmal találkoztam, nekik is beszámoltam kirándulásom hihetetlen élményeiről. Csodálkozva fogadták és bánják, hogy lemaradtak róla.
Ezek után az lesz a célom, hogy állatorvos és állatvédő legyek és mindenkit arra buzdítsak, hogy ők is vigyázzanak az állatokra és óvják a természetet.
2017 Debrecen