P. Buzogány Árpád: A százesztendős malac

Gratulálunk! Bekerültél a mesekönyvbe! 2017

Volt nekem egy százesztendős kis malacom, még nagyapámtól örököltem. Azt mondja egyszer a szomszéd, el kellene adni azt a malacot, mert semmi haszon benne. Mióta én etettem, se nem nőtt, se nem hízott, hát mondom a szomszédnak, el kellene vinni a vásárba, hátha valaki megvenné. Másnap hajnalban befogta a szomszéd a lovait a szekérbe, feltettük a malacot és mi is felültünk, elindultunk a vására. Mentünk is egy darabig, igen ám, de a második faluból ahogyan kiértünk, a malac megugrotta magát, leszökött a szekérről és elszaladt. Már én a malacomat nem hagyom, mondtam a szekeresnek, és elindultam utána. Hát én a malacot estig kergettem, de nem tudtam megfogni. Másnap is a nyomában voltam étlen-szomjan. Harmadik nap már egy idegen országba kerültünk. A malac bement egy faluba, és ott be egy udvarra a nyitott kapun keresztül. Mondom a gazdának, né hogy jártam, segítsen megfogni azt a malacot, hogy mehessek immár haza, a vásár is két napja lejárt. Amint a malac közelébe kerültünk az udvaron, az a kerítés résén át úgy eltűnt, hogy nézhettük nagy szomorúan a nyomát. Azt mondja az ember, az ő szép kerítését ha már kilyukasztotta ez a malac, ugorjuk meg magunkat és ketten csak fülön csípjük. El is indultunk utána. Addig mentünk, hogy a malac bement egy nagy búzatáblába, és akárhogyan kergettük ketten, nem tudtuk megfogni. Estefelé odajön egy nagy hatalmas ember, és azt mondja, kárré tettük a szép búzáját, a nagyját letapostuk, fizessük meg neki. A másik ember, akinek a kerítésén át elszökött a malac, elmondta neki, miként jártunk. Inkább jöjjön, segítsen nekünk, kapjuk el annak a malacnak a farkát. Az ember rá is állt, úgyhogy már hárman kergettük a malacot. Kergettük, kergettük, de közelébe sem értünk. Másnap délben még lépni is alig tudtunk, hát az a malac beszaladt egy nagy-nagy kapun. Uram-teremtőm, éppen a király udvarába! Jön a király, azt kérdi, mit keresünk nála? Elmondtuk, hogyan jártunk a malaccal, inkább segítsen megfogni. Aztán, ha megfogtuk, beleteszem egy zsákba és már itt se voltunk, valahogy csak hazatalálok ebből az idegen országból. Gondolkodott a király és igazat adott nekem. Felakasztotta a koronáját a kerítésre, és kergetni kezdtük a malacot a hátsó udvaron. Aztán a király is úgy elfáradt, hogy tapodtat se tudott lépni, nem volt ő szokva a malacfogáshoz. Azt mondja, hagyjuk a malacot ott, ahol van, inkább megveszi tőlem, ha már megfogni nem tudjuk. Mondtam én, hogy felséges királyom, ezt nem tehetjük, azon a malacon semmi haszon, amióta én etetem, se nem nőtt, se nem hízott, jobb, ha mégis megfogjuk és már itt se voltam vele. A király erre odahívatta a minisztereit, hogy segítsenek malacot fogni, azok el is kezdték riasztani, de amikor az udvar sarkában megszorították volna, a malac egyet visított és kiugrott a kezükből, a sok miniszter pedig egyik a másikon átesett, hogy rossz volt nézni.
Ejnye, ezzel a koszos malaccal ne bírjunk, hát kapjuk már el, vezényelt a király tábornoka, és rögtön egy csapat huszárt rendelt oda malacot fogni. Na csak ennyi kellett a malacnak, amikor meglátta a sok fényes huszárt, úgy elbújt valahová, hogy késő estig sem látta senki. Reggel korán felkeltünk, hát ott a malac a palota lépcsőjénél, éppen lerágott egy bokor mentát. A király amint meglátta, olyan keservesen kezdett sírni, hogy alig tudtuk megvigasztalni. Hogy neki egész télen nem lesz egy teára való mentája, mert ez a hitvány malac azt is lerágja. Mondtam a királynak, most már tényleg fogjuk meg ezt a malacot, mert mindenkinek csak kárt okozott. Én ki kell fizessem a szekerest, pedig el sem vitt a vásárba, a másiknak a kerítését lyukasztotta meg, a harmadiknak a búzáját tapostuk le, ahhoz képest nem is nagy kár az a kicsi menta. A király behozatta az udvarról a kerítésre felakasztott koronáját, fejére tette, és azt mondta, ő bizony többet nem kergeti azt a huncut malacot, inkább mellénk adja a csapat huszárt tábornokostól.
Mit volt mit tenni, mondom a királynak, inkább igyekezzünk, nehogy a malac nyomtalanul eltűnjön, tarisznyáljon nekünk valami ennivalót, és megyünk is tovább. Úgy is történt. Elöl szaladt a malac, utána én, a kerítéses és a búzás ember, leghátul a huszárok tábornokostól együtt. Azt hitte a szomszéd faluban a harangozó, hogy el akarjuk foglalni a falujukat, hát meghúzta a harangot, arra mindenki, aki élt és mozgott, összegyűlt a templom előtt, hogy velünk hadba szálljon. Mondtuk nekik, mi járatban vagyunk, idegen országból értem én ide, ennek a százesztendős kis malacnak a nyomában, inkább segítsenek nekünk, kapjuk el a malac farkát. Ők azt nem tehetik, mert a harangozó amint kongatta a harangot, a kötele elszakadt, addig egy tapodtat sem mozdulnak, amíg annak el nem rendezik a sorsát. Mi szaladtunk tovább a malac után, aztán délutánra ők is utolértek minket, az egész falu népe. De bizony a malac fürgébb volt, mint akárki. Amint kergettük a malacot tovább, odaértünk egy patakhoz. Gondoltam, na most már megvagy, te malac! De a malac beleugrott a vízbe. Meg is ijedtünk mindannyian! Az igaz, hogy százesztendős a malac már, de úszni nem tud. Kitaláltuk, hogy álljunk oda a patak mellé, és kezdjük inni a vizét, nehogy szegény malac belefulladjon a vízbe. Úgy is lett minden, ahogyan elterveztük. Ittuk, ittuk a patak vizét, addig, amíg jól leapadt. De utána is innunk kellett, mert fentről folyt a víz egyfolytában. Én pedig elindultam, hogy megnézzem, hol rekedt meg a vízben a malacom.
Addig mentem, amíg már a patak medre teljesen kiszáradt, de a malacot sehol nem láttam. Úgy el voltam keseredve, hogy mérgemben sírni sem tudtam. Arra odajön egy vízimolnár, mondjam meg, mitől lett akkora szárazság, hogy a malom teljesen leállt. Ahelyett, hogy panaszkodna, inkább jöjjön nekünk segíteni, mondtam neki, amíg nagyobb baj nem történik emiatt a sovány malac miatt. Hát az úton egy hírvivő lovast látok, a király küldte utánunk, mert látták a malacot a birodalom másik sarkában. Visszamentem a többihez és megkértem, ne igyák tovább is a patak vizét, hanem inkább induljunk a malac után. Úgy is történt. Inni ittunk eleget, szomjasak nem voltunk, ám enni semmit nem ettünk két egész napja. Amint egy ökörcsorda mellett haladtunk el, a huszárok nekiláttak, levágták az egész ökröt, és nyárson megsütötték. Nem is mentünk tovább, amíg egy falat is volt abból. Aztán a huszárok a három pásztort is beállították a sorba és indulhattunk a malac nyomában.
Telt az idő, már három kerek esztendeje kergettük azt a malacot, és mégsem tudtuk megfogni. Pedig nyomában volt egy egész falu és egy csapat huszár is, a tábornokkal együtt. Kilencvenkilenc üstben főzték minden nap az ebédet, hogy senki étlen ne maradjon. Aztán az a huncut malac belesett egy száraz kútba. Kivenni sem tudtuk, hát odakérettük magát a királyt, tegyen igazságot. Három napig törvénykezett a király a minisztereivel és főembereivel, amíg békességesen megegyeztek. Azt határozták, hogy a malacot ott kell hagyni, a kutat erős őrizettel hét huszár és hét gyalogos tartsa szemmel éjjel-nappal. Az én százesztendős malacomat pedig három esztendőre elítélték, addig onnan el nem mozdulhat.
Amikor ezt meghallottam, azt sem tudtam, sírjak-e vagy vigadjak. Egy hétig sírtam, egy hétig vigadtam, aztán hónom alá csaptam az üres zsákot és elindultam hazafelé. Aki nem hiszi, kérdezze meg tőlem.

2017 Gagy (Románia)