Szücs Kornélia: A halétterem drámája

Gratulálunk, bekerültél a mesekönyvbe!

Egyszer egy szép tavaszi estén a Deseda-tó mélyén a nád mellett a halétterem tele volt vendéggel. Aznap este a szakács boldogan főzte, sütötte a gilisztát, kagylót, algát, csigát, szúnyog lárvát. A küsz felszolgálta szürke kerek tányérokba az ételeket, majd miután a vendégek megették, elvitte a keszeghez, hogy mossa el őket:
– Csillogjon, villogjon! – mondta a küsz.
– Igenis főpincér úr! – mondta a keszeg.
Az étterem bezárása után a pontyszakács hazafelé tartott. Ám hirtelen oda penderült elé a tavak rémisztője:
– Hallod-e te szakács, úgy hírlik sok a vendéged! – mondta a csuka.
– Igen! – felelt a ponty
– Szeretnéd, hogy továbbra is így legyen? – kérdezte.
– Hát hogyne szeretném! – mondta.
– Akkor fizess nekem halpénzt és akkor nem eszem meg a vendégeidet!
– Persze, persze! – mondta rémülten a ponty.
Másnap délben a szakács észrevette, hogy hiányzik a vörösszárnyú keszeg. Megkereste a csukát és kérdőre vonta:
– Megígérted, hogy békén hagyod a vendégeimet.
– De hát én nem tettem semmit – válaszolta a csuka jóllakottan dörzsölgetve a hasát.
– Jól van, jól van, még elhiszem neked, de ha ez túl gyakran előfordul, hívom harcsa bácsit.
Az elkövetkező napokban eltűnt a karika keszeg, az ezüst kárász és az angolna is. Ezért aztán a ponty főszakács végül kénytelen volt tényleg segítségül hívni a hatalmas termetű harcsát, aki elvitte a csukát a piszkos börtönbe. Egész úton csak azt hajtogatta:
– Most nem én voltam, nem én voltam.
Mint utóbb kiderült a karika keszeg és az ezüst kárász a tó túlsó végében rokonlátogatáson voltak, az angolna pedig visszaköltözött a szülőhazájába.
„Akit egyszer hazugságon érnek, annak nem hisznek többé, ha igazat is mond”

2016

Itt tudsz kommentelni

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.