Töröki Papp Erzsébet: A festmény
A padláson alig változott valami, szinte minden nap ugyanúgy telt. A festmény is szótlanul hallgatta a padlás mindenféle zaját. A parketta nyikorgását, recsegését, az öreg diófaszekrény nyögdécselését, a görbe ruhafogas nyújtózkodását minden reggel.
Sok mindent megfigyelt, észrevett, talán a festő lelkének köszönhetően, mely azzal, hogy őt megalkotta, szívéből egy darabot is beleadott.
A copfos baba meg-megállt előtte, nézegette, a ruhafogas elemezte nagy szakértelemmel, az ütött-kopott keret is meg-megtoldotta a szót. A kóbor nyári szellő időnként bekanyarodott a padlásra, s leseperte róla a port, hogy jobban látszódjon.
Végül a copfos baba nem bírta tovább, megkérdezte:
– Mit ábrázol?
– Egy csendéletet – sóhajtotta a ruhafogas, mint aki már sokadszorra ismétli magát.
– Azt már tudom, de mégis mit ábrázol? Valakik dolgoztak abban a kiskertben, vagy csak a festő találta ki az egészet?
A görbe ruhafogas hátrébb húzódott, szégyellte tudálékosságát, ahelyett, hogy odafigyelt volna a babára.
– Szerintem alszanak – mondta a falovacska a maga tömör egyszerűségével. A félfülű műanyagkosár is közelebb gurult.
– Tényleg! – csodálkozott el a felismerésen. – Biztos a nap miatt. Igen erősen süthetett, ha még a kutya is alszik a kisbaba mellett.
– Elmesélhetem, ha gondoljátok! – szólalt meg a festmény, kedves, gyöngéd hangon, mint ahogy az anyák szólítják meg gyermekeiket. Még a keret is meglepődött, hisz annyi éve már, hogy együtt járták a világot, de beszélni még sosem hallotta.
– Megtennéd? – kérdezte a copfos baba, aki mindig is szerette a meséket. Ám nem csak ő, a csorba kancsó és a görbe ruhafogas is közelebb húzódott, s az öreg diófaszekrény is megnyitotta kicsit ajtaját, hogy a benne rejlő táncruha is hallhassa a történetet. A kopott falovacska úgy tett, mintha nem érdekelné, de titokban a füleit hegyezte a sarokból.
A festmény pedig belekezdett a történetbe egészen az elejétől, amikor a festő, ki nem volt se híres, se gazdag, egyszerűen csak tehetséges, kivitte őt a kertbe.
– Az igazán jó témákért olykor nem is kell messzire utazni, hisz előttünk van! – mondta a festmény, aki rég látott már ekkora kíváncsi közönséget. – A kertben felállított állványra helyezett, épp háttal a szomszéd kertnek. Meleg volt, már majdnem dél fele járhatott, amikor hozzákezdett. A szomszédban egy nagy napernyő alatt egy öreg nénike üldögélt, egy kiskendőt szorongatva. Időnként az előtte leterített takaró felé legyintett, ahol egy kisbaba aludta édes álmát. A nénike vigyázott rá, hogy még a legyek se zavarják meg pihenését.
A nagy fekete kutya is ott pihent az árnyékban, szorosan a takaró mellé lapulva, szemét behunyva, de időnként fel-felemelte a fülét, hegyezve minden neszre, zajra. Igencsak meleg nap volt. A távolban egy asszony kapálta a veteményest, sorról-sorra haladva.
– Ebben a témában nincs semmi érdekes! – szólt ki a sarokból a kopott falovacska.
– Úgy gondolod? – mondta a festmény, hangjában mosoly rezdült. – Ti is így látjátok? – kérdezte a többieket. Csend volt, senki nem mert megszólalni. Egyedül a copfos baba volt kellőképpen bátor, akit a többieknél jobban megérintett a festmény története.
– Szerintem te nem a pihenésről szólsz – mondta szerényen.
– Hát, mi másról szólna? – csodálkozott el a görbe ruhafogas.
– Az anya aggódásáról – felelte egyszerűen a baba. – Ha jobban megnézitek, a háttérben kertet gondozó asszonyt nem a meleg érdekli. Aggódó tekintettel nézi a pihenőket az ernyő árnyékában. Szerintem a gyermekét vigyázza, még onnan is, még munka közben is. Még akkor is, ha tudja, látja, hogy vigyáznak rá, szemében ott van a féltés. Az a fajta, amit csak egy anya érez.
– És Te ezt mind látod? – csodálkozott a falovacska, akit a kíváncsiság kicsalogatott a sarokból. A többiek szótlanul álltak a festmény előtt, s lassan őket is átjárta a festményből áradó tikkasztó meleg. S minél tovább nézték az alvó gyermeket, a melegtől elszundikált nénikét a kutyával, tekintetük egyre mélyebbre hatolt, s már ők is látták a kapával kezében, enyhén görnyedt asszonyt. S ott volt az a mindent elmondó tekintet, amit csak az vesz észre, aki kellő időt ad a festmény megismerésére. Már ők is látták, érezték az anya szeretetét és aggódását.
A festmény örült, hogy végre akadt egy olyan közönség, bármily jelentéktelen is, mely megértette a festő lelkét, s látták a szereplők mögé bújtatott anyai érzéseket.
Lám, az igazán értékes dolgok nem önmagukat dicsérik. Hagyják, hogy mások idővel észrevegyék, s így lesz lelkük általa gazdagabb.
2017 Nyíregyháza