Baki Maja: Emili különleges napja
Gratulálunk! Bekerültél a mesekönyvbe! 2017
Tíz óra volt. Emili az ágyban aludt, de a telefoncsörgésre felkapta a fejét. Feltápaszkodott az ágyból, felkapta a telefont, és beleszólt:
– Halló!
– Szia, kicsim! Apa vagyok. Nem akartalak felébreszteni, de most már készülj, mert mindjárt jövök haza az üzleti útról.
– Rendben. Hova menjek? – kérdezte Emili.
– A rétre. Tudod, ahol van az a pad és a cseresznyefa – felelte apa
Emili elkészült, de túl hamar lett kész, úgyhogy elkezdett olvasni. Miután olvasott rápillantott az órára, és felkiáltott:
– Már tizenegy óra van? Túl sokat olvastam, rohanok! – s ezzel kifutott a házból.
Egy kis idő múlva fent volt a réten. Felült a padra, és várt. Várt pár percet, és felsóhajtott:
– Apa még mindig nincs itt…Mindegy, olvasok – és elővette a táskájából a könyvét. Fellapozta és beleolvasott. Annyira tetszett neki a mesebeli könyv, hogy egyszerűen nem tudta letenni.
Olvasott egy keveset, de az apukája még sehol sem volt. Nagyon elálmosodott, s rögtön el is nyomta az álom. Amikor felébredt, szintén a padon ült, viszont a körülötte lévő dolgok teljesen másak voltak. Halvány lila ég, sárga fű, hatalmas virágokkal teli fák, és különös állatok vették körül. Emili megdörzsölte a szemét, hogy nem– e álmodik. De nem. Aztán azt gondolta:
– Hű, de fura hely! Pont, mint a könyvemben.
Valóban ugyanaz a hely volt. Végül minden erejét összeszedte és elindult. Ment egy fél órát, amikor megállt egy gyümölcsfa előtt, hogy egyen valamit. Nagy nehezen leszakította a furcsa kék gyümölcsöt a fáról, és beleharapott.
– Jééé, ez olyan, mint a cukor! – csodálkozott Emili.
– Valóban olyan. Mert ezt errefelé cukornak használjuk– szólalt meg mögötte egy hang.
Emili értetlenül forgolódott, de nem látott senkit. Hirtelen megjelent előtte egy árnyék– szellem. Olyan volt, mint egy pici füstfelhő, és a sárga szemei csak úgy fűrkészték Emilit.
– Jujj, hát te meg ki vagy? Vagy mi vagy? – értetlenkedett Emili.
– Ha gondolkodnál, látnád, hogy egy árnyék vagyok. És te milyen fajzat vagy?– kérdezte az árnyék.
– Emili vagyok – motyogta.
– És hogy kerültél ide? És honnan jöttél? – kérdezte az árnyék.
– Én… én… a réten olvastam. De várjunk csak! Apa! Biztosan vár rám! – kiáltotta Emili.
– Várj! Ha ide bekerülsz, a való életben nem telik az idő – mondta nyugodtan az árnyék.
– De hogy kell innen kijutni? – kérdezte Emili.
– Menj el a királynőhöz!– mondta az árnyék.
– Oké, de hol van?
– Gyere, elvezetlek hozzá – mondta az árnyék, és megragadva Emili kezét elhúzta őt.
Mentek egy darabig, amikor Emili egy hangos morgást hallott az ég felől.
– Ez meg mi?– kérdezte Emili rémülten az árnyéktól, még mindig az eget szemlélve.
– Jaj, ez csak a démon lehet!
– És meg fog támadni?! – kiabálta Emili.
– Hát, ha ilyen hangosan kiabálsz, akkor igen – mondta az árnyék, és elráncigálta őt egy bokor mögé, mert már egyre hangosabban hallották a démon hangját, ami azt jelentette, hogy közel jár.
Emili és az árnyék a bokor mögött lapult, és hallgatózott, hogy merre járhat a démon. Emili látta, hogy démon elmegy, úgyhogy megszólalt:
– Szerintem mehetünk – és feltápászkodott.
– Hé, várj! Nem ment el, csak a levegőbe szállt! – tartotta vissza Emilit az árnyék, de már mindegy volt.
Kiment, és a démon leszállt a földre, pont Emili elé. Olyan volt, mint egy óriási, fekete viharfelhő, és két vérvörös szeme szikrát szórt. Két vámpírfoga pedig csak arra várt, hogy elkapjon valakit és megölje. Ebben az esetben Emili volt az áldozat, aki sikítva rohant, amerre a szeme látott. Az árnyék rögtön utána szaladt, de a démon elkapta Emilit. Emili őrült nagy sikoltozásba kezdett, rúgott, kapálódzott, de mindhiába. A démon nem engedte el.
– Segítség! Ments meg! – sikoltozott Emili, és az árnyék mintha pont erre várt volna, elfutott a segítségért, vagy talán valami megmentő eszközért. Hogy kiért vagy miért ment az árnyék, azt Emili nem tudta, de az árnyék hamar vissza is jött, kezében egy gyönyörű, csillogó gyémánttal. Ezzel felrepült az ég felé, és a gyémántot a hold elé tartotta. A démon ebben a percben óriásira nőtt, majd hirtelen olyan apró lett, akár egy hangya, s mint egy mágnes a vasat, úgy vonzotta a gyémánt a pici démont. A kicsire zsugorodott démon belemászott a gyémántba, ami az árnyék kezében volt.
– Köszönöm! Megmentetted az életem! – köszöngette Emili
– Valóban. Megmentettem az életed. Kisebb-nagyobb sebekkel – nézegette az árnyék Emili sebeit. Volt egy a szeme alatt, a szája mellett, a bal karjának a könyökén és a jobb alkarján.
– De akkor is! Megmentettél! – hálálkodott Emili tovább.
– Igen! Igen! De menjünk a királynőhöz! – sürgette őt az árnyék.
Nem sokkal később megérkeztek a királynőhöz. Egy gyönyörű fehér palotát vettek észre, a kertben pedig gyönyörű vörös rózsák voltak.
– Üdv, királynő! – hajolt meg a királynő előtt az árnyék. – Emilit szeretném hazajuttatni.
– Hát persze! Gyere csak utánam!– mondta a királynő Emilinek, és bevezette egy terembe. Emili kirántotta magát a királynő kezei közül, és visszafutott az árnyékhoz. Szorosan megölelte, és egy sziá-t suttogott a fülébe. Miután elbúcsúztak egymástól, Emili visszament a terembe, aminek a falait, a padlóját és a mennyezetét mind-mind tükör borította. A királynő Emilit a terem közepére állította, azzal az utasítással, hogy maradjon ott egy helyben, és ő kiment.
Emili a tükörben saját magát látta, ahogyan kint alszik a padon, a réten, a való világban. Ekkor valaki hátulról meglökte, mire ő elesett. A földön feküdt, és egy nagyot fordult vele a világ. Hirtelen minden kivilágosodott, majd elsötétült, majd újból kivilágosodott. Emili becsukta a szemét, és mire kinyitotta, újból a padon feküdt, a réten.
Felült, és észrevette, hogy közeledik feléje egy alak. Hunyorogni kezdett, aztán boldogan odafutott hozzá, és felkiáltott:
– Apa! Végre, hogy hazaértél!
– Szia, kicsim! Örülök, hogy látlak! Régóta vársz itt?– kérdezte az apukája, és egy nagy puszit nyomott Emili homlokára.
– Neeem…neeem… – füllentett Emili, és szorosan magához ölelte az apukáját.
2017 Szatmárnémeti (Románia)
Előző bejegyzés
Következő bejegyzés