Kiss Boglárka Emma: Egyszer én is megöregszem

Gratulálunk, bekerültél a mesekönyvbe!

Kora tavaszi este volt, lágy, hűvös szellő fújdogált. A téren találkoztam a nagymamámmal, ahonnan színházba mentünk. Bérletünk volt, így a jegyvásárlással már nem kellett foglalkoznunk. Elfoglaltuk a helyünket, majd meghallottuk a kellemes női hangot, amely figyelmeztetett minket, arra, hogy kapcsoljuk ki telefonjainkat, nehogy megzavarják az előadást. Tudtam, hogy mama nem igazán ért a technikához, ezért felajánlottam, hogy kikapcsolom a telefonját, de elutasította segítségemet mondván, őt úgysem keresi senki.
A mű teljesen magával ragadott. A király lánya szerelmes volt a szegény fiúba, de az öreg király csak annak adta a lányát, aki elhozza a szivárványt. A fiú igencsak nekikeseredett. Hogyan is hozhatná el a szivárványt? Éjszakákon át nem aludt, majd elemésztette a bánat. Egy reggel, mikor az álom már majdnem rátalált, eszébe jutott a nagymamája, aki kisgyermekkorában minden este mesét mondott neki. Az ezüsthegy meséje különösen kedves volt számára, halványan úgy emlékezett, mintha a szivárvány őrzője is ez a hegy lenne. Amikor a szeretett nagyanyó meghalt egy kis dobozt hagyott rá, azzal, hogy amikor szüksége lesz rá, nyissa ki. Felforgatta az egész lakást, mire megtalálta az ezüstös dobozkát. Egy iránytűt talált benne. Felnyitotta a tetejét, mire az világítani kezdett, mintha csak az utat mutatná. Elindult hát napkelet felé, amíg el nem érte a hegy lábát. A hegyet a gonosz sárkány őrizte. Amikor meg akarta támadni a fiút, bátran kiállt elé, és őszintén elmondta mi járatban van. Ő bizony belehal, ha nem lehet az övé a gyönyörű királylány. A sárkány szíve megesett a szegény fiún, elmagyarázta neki, hogy az ezüstös hegy egy darabját kell elvinnie az öreg királynak, azt, ha napfénybe tartja, csodaszép szivárvány árasztja el az egész királyságot. A fiú cserébe a sárkánynak adta az iránytűjét. Az öreg király mérgében majdnem elájult, de kénytelen volt nekiadni a lányát és fele királyságát. Másnap volt az esküvő, a harangok kongása.
De…mi ez? – a jelenet közben egy nem oda illő dallam csendült fel. A nagyi telefonja volt. Ijedten kotorászott a táskájában, ám amikor megtalálta nem tudta, hogyan kellene elcsendesíteni a készüléket. Ekkor már az egész színház rosszalló tekintetét magunkon éreztük. Idegesen kaptam ki a kezéből a telefont, és kikapcsoltam. Úgy éreztem magam, mint egy anyuka, aki legszívesebben összeszidná hetven éves kislányát. Forrt bennem a düh, hogy az összes osztálytársam előtt leéget. Ekkor azonban az jutott eszembe, hogy hányszor hoztam én őt kellemetlen helyzetbe, és ő mégis csak nevetett rajta. Lerántottam a terítőt egy étteremben és minden a földön landolt. Vagy amikor drámaian a földhöz vágtam magam a bolt közepén, mert nem vette meg nekem az ötvenhatodik plüssmackót. Meg ebben a darabban is a nagymama történetei és ajándéka mentették meg a fiút. Az én mamám is sokat mesélt nekem, biztosan lesz még olyan helyzet, amikor hasznát veszem. Szerencsére az előadást többször is visszatapsolták, így volt időm lehiggadni első mérgemből, és nem vesztem össze nagymamámmal.
Az előadás végén mindketten jót nevettünk az eseten. Egyszer én is megöregszem, és akkor milyen jól fog esni, ha egy ilyen megértő unokám lesz!

2016