Soltic László: Az érintetlen világ

Gratulálunk, bekerültél a mesekönyvbe!

Egyszer egy szép tavaszi napon sétáltam a parkban, amikor egyszer csak a lábam előtt hevert egy furcsa, de csodálatos könyv, amely felkeltette rögtön az érdeklődésemet. A könyv címe így szólt: Az érintetlen világ. Szinte futva tettem meg az utat hazafelé, annyira szerettem volna beleolvasni. A szüleimnek rögtön megmutattam a talált könyvet, és csak annyit mondtak, hogy a nagyapának, akit sajnos én nem ismertem, voltak hasonló könyvei, amiket nagyon szeretett. Nem sokat tudok róla, mert apukám elmondása szerint egy könyvvel együtt lement a parkba, de soha többet nem jött haza.
Bezárkóztam a szobába, kizártam mindent, ami a fejemben volt, és csak a könyvre tudtam gondolni. Akkor még nem is sejtettem, hogy mekkora kincsre leltem. Amint kinyitottam a könyvet hirtelen eltűnt körülöttem minden egy szempillantás alatt, és egy gyönyörű, mágikus helyre kerültem. Felfogni sem tudtam, hogy mi történt, és hol vagyok, de ehhez hasonlót sem tapasztaltam, a rengeteg színes virágok égig értek, a fákon hatalmasra nőtt gyümölcsök ékeskedtek, az apró állatok hatalmasak voltak, a gyönyörű pillangók ezermillió színben pompáztak, méretük, mint egy repülőgép, ilyen csodát sosem láttam. Csak álltam, néztem amerre a szem ellátott, megdöbbentő volt látni azt, amit álmomban sem tudnék elképzelni. Miközben próbáltam felfedezni az új világot, egyszer csak hozzám szólt egy ősz szakállú apóka, ami először félelemre adott okot, de ahogy megszólalt a hangjában éreztem a szeretet minden részét. Azt gondoltam talán Ő ismeri ezt a csodát, amibe belecsöppentem. Odamentem hozzá és illedelmesen köszöntem.
– Jó napot, öregapó! Szeretném megtudni, hogy hol vagyok. Tudnál nekem segíteni? – Édes kis mosollyal az arcán válaszolt.
– Persze, hogy tudok kisfiam.
– És meg tudja mondani nekem, hogy hol vagyok?
– Egy olyan különös helyen vagy fiacskám, ami még érintetlen terület, egy kincs, amit embertársaink sosem szabad, hogy megtaláljanak.
– Hogyan tudnák hazajutni, apóka?
– Csak egy módon tudsz hazajutni, ha egy felejthetetlen kalandban részt veszel.
– Segít nekem? – És nagyobb mosollyal az arcán az apóka válaszolt.
– Hát persze, van egy térkép, ami elvezet minket a rejtélyes kincshez.
Több napi gyaloglás után rátaláltunk a térképre, de mivel én nem tudtam térképet olvasni, az apónak átadtam, hogy vezessen. Teljesen megbíztam benne, úgy éreztem, hogy már nagyon régóta ismerem. Másfél napi járás után, elérkeztünk egy óriási hangyabolyhoz. A hangyák a következő papírost a boj építésére használták, de amint sikerült kiszabadítani a papírt, azonnal továbbálltunk. A papíron egy iránytűszerű útmutató állt, azt közölte: “Menj tovább a repülő elefántok fészkéhez, és onnan Nyugatra a nagy tölgyhöz.”. Két napi járás után megérkeztünk az utolsó akadályhoz, ahol megtaláltuk a papírost, amin az állt, hogy: “Menj kétszáz métert Északra, majd a Kék Vízesésnél száz métert Keletre, és ott egy barlangot találsz.”. utunk közben sokat beszélgettünk, elmesélte az apóka, hogy nagyon régen neki is volt családja, de egyik pillanatról a másikra elveszítették egymást. Könnyes szemeit látva nem kérdeztem, hogy mi történt. Sokáig szótlanul gyalogoltunk, mire megleltük a barlangot, ahol a kincs található.
– Na, de vigyázni kell! – szólt az apó – Telis-tele van veszélyekkel.
Sikerült a csapdákat nagy nehezen kikerülni, de az utolsónál elővigyázatlanok voltunk, és egy tőr az öregapót eltalálta. Minden ereőmet összeszedtem, hogy segítsek az apón, akit nagyon megszerettem, és aki könnyes szemmel mondta, hogy:
– Nagyon büszke vagyok rád, és örülök, hogy megismerhettelek. Azt is elmondta, hogy a kincses láda egy üvegkristályt tartalmaz, amivel hazajuthatok. Elővettem a könyvet, amiben olvastam egy olyan növényről, ami meggyógyítja a sebet. Gyorsan megkerestem és közöltem apóval, hogy tartson ki, nem sokára visszajövök!
Ahogy megtaláltam a növényt, visszamentem, és az apó sebére tettem, ami rögtön begyógyult. Kinyitottuk a dobozkát, amiben ott volt a gyönyör-kristály, és együtt megérintettük, és szempillantás alatt eltűnt az a sok felfoghatatlan szépség, és otthon találtuk magukat. Az apó, mikor megpillantotta aput sírva fakadt, és így szólt:
– Drága kisfiam!
Akkor jöttem rá, hogy mindezt a nagypapám akarta, így.

2016

Itt tudsz kommentelni

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.